A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jókai Mór. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jókai Mór. Összes bejegyzés megjelenítése
Jókai Mór - Az aranyember (1825-1904)
JóKAI MóR Az arany ember (1872)
Jókai utópiája részben erkölcsi és társadalmi, részben politikai és történelmi. Az első értelmében a modern polgári világ, a kapitalista civilizáció egyre nagyobb iszonnyal tölti el, és regényeiben legkedvesebb hősei számára a menekvést teremti meg egy-egy sziget fölrajzolásával. Ennek a társadalmi utópia-törekvésnek legnagyszerűbb alkotása egyúttal Jókai legjobb regénye, Az arany ember.
(SZöRéNYI LáSZLó)
A regény közlését A Hon című napilap 1872. január 1-jén kezdte meg. Valószínű, hogy ekkor a mű nagy része, esetleg már az egész készen állt. Könyvalakban is ugyanebben az évben jelent meg. Jókai két életrajzírója, Mikszáth és Eötvös Károly egybehangzóan állítják, hogy "egy regénye sem készült olyan gyorsan, mint Az arany ember.
S Balatonfüreden készült el az egész alig pár hónap alatt." A német kiadás kapcsán Jókai arról ír, hogy "Az arany ember legjobban fog tetszeni a német közönségnek a többi regényem között, mert csupa regényesség lesz, minden politika nélkül."
A korabeli közélet eseményei is jelen vannak a történetben. Timár Mihály legnagyobb sikerét a Brazíliába való magyar lisztkivitel megszervezésével éri el. A regény cselekményének idején erről még nem lehetett szó, a mű keletkezésekor, a gőzmalmok tömeges elterjedése után azonban a magyar liszt magas sikértartalma miatt keresett cikk lett a világpiacon. Jókai 1869. november 8-i országgyűlési beszédében hivatkozik is a brazil exportra. A Bach-korszak egyik leghíresebb korrupciós botrányát szintén feldolgozta Jókai. Kacsuka hadnagy A jó tanács című fejezetben azt javasolta Tímárnak, hogy a Duna fenekéből kimentett nedves, romlott gabonából készíttessen kenyeret a Komáromban gyakorlatozó katonák számára. Az 1859-es francia-olasz-osztrák háborúban elkövetett hasonló ügyek miatt a felelősségrevonás elől több magasrangú tisztviselő öngyilkosságba is menekült.
A regény létrejöttében életrajzi mozzanatok is szerepet játszottak. Noémi harmóniát sugalló alakját az a szerelem ihlette, mely az 1870-es évek elején Jókai és gyámleánya, Lukanics Ottilia között szövődött. Mikszáth szerint: "A kisasszony is ábrándos, költői természetű lény volt, valóságos képmása hajban, természetben, arcban Az arany ember Noémijének. Amiről nappal beszéltek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte Az arany emberbe. Így készült a regény, az egyik a világ számára, a másik nagy titokbanÉ"
A mű egyik helyszíne Komárom, az író szülővárosa. Jókai alkotásai közül részben vagy egészben itt játszódik Az elátkozott család, a Politikai divatok, A tengerszemű hölgy és A mi lengyelünk cselekménye is. Komárom éppen Az arany ember története időpontjában élte fénykorát. A felvidéki és alföldi kereskedelem fő víziútjainak kereszteződésénél fekvő város virágzó gabona- és fakereskedelme, valamint feldolgozó ipara jólétet és folyamatos gazdagodást biztosított polgárainak. A környezetrajz elevensége és plaszticitása onnan adódik, hogy Jókai saját gyermekkorának világát idézi fel. A másik fontos helyszínt, a Balatont a hatvanas évek végén ismeri meg alaposabban az író. Rokonai többször is meghívják Tihanyba, majd Balatonfüredre, Jókai 1871-ben itt építi fel villáját. A regény legfestőibb leírása, a Vaskapu a képzelet szülötte. (Amikor később az író utazást tett az Al-Dunán, felkérték számoljon be élményeiről. "Nem tudom leírni, mert láttam" - válaszolt Jókai.)
Jókai nem határozza meg egyértelműen a cselekmény időpontját. A regényben elszórtan felbukkanó, támpontul kínálkozó dátumok ellentmondanak egymásnak. Annyi bizonyos, hogy a történet az 1820-as évek végén, vagy az 1830-as évek elején kezdődik. A végkifejletig, Athalia gyilkossági kísérletéig mintegy kilenc-tíz év telik el.
A regény fő szervező elve két antik eredetű mítosz. Midász király történetére már a regény első amerikai kiadásának címe is utal (Modern Midas, 1884.). A legendás fríg király azt kérte Dionűszosztól jutalmul, hogy minden változzék arannyá, amihez csak hozzáér. Jókai többször is utal Tímár kapcsán a mondára, anélkül, hogy említené Midász nevét: "és akármihez kezd, az mind arannyá változik a kezében" (Az aranybánya). A másik mítosz Polükratészt idézi. A Kr. e. VI. században Szamosz uralkodójaként nagy politikai és katonai sikereket ért el, vagyona és szövetségeseinek száma egyre nőtt. A hagyomány szerint - a témát Schiller Polycrates gyűrűje című balladája is feldolgozta - rendkívüli szerencséjét maga is megsokallta, ezért - az isteneknek szánt áldozatként - egy nagy értékű gyűrűjét a tengerbe dobta. A gyűrű azonban egy kifogott hal gyomrából újra előkerül. Tímár, sikerei csúcsán, ezt a mítoszt idézi föl: "Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől" (Az első veszteség).
Tímár Mihály története e két mítoszt példázza. A főszereplő teljesíti Ali Csorbadzsi végakaratát, elviszi Tíméát a Brazovics-házba. Az elázott búza és a török kincs révén megalapozza szerencséjét. Az "arany ember" kifejezést a Szent Borbála továbbhaladási engedélyét megadó inspiciens használja először Kacsuka úrnak írt levelében: "Ez egy arany ember" (A szigorú vizsgálat). Ettől kezdve a frázis mint állandó jelző végigkíséri a főhőst. A külső szemlélő számára az elnevezés egyértelműen a gazdagságot, az üzleti szerencsét és rátermettséget jelenti. Pénzügyi hatalmával Timár mások sorsát is irányítja: a Tíméát megalázó Brazovics-házat tönkreteszi, a családfőt öngyilkosságba kergeti, s ezzel akaratlanul is meggátolja Athalie és Kacsuka házasságát. Másoknak kitüntetést szerez, a hűséges Fabula Jánost gazdaggá teszi. A hajóírnokból a legmagasabb körökben is szívesen látott nagyvállalkozó lesz. A felemelkedéssel azonban együtt jár a kétség is. Timár belső monológ formájában megjelenített vívódásai ritmikusan tagolják a regényt. A dilemma a szándékok, tettek mögöttes tartalmára vonatkoznak: jótevő vagy tolvaj, mások boldogságának elősegítője, vagy a boldogság gyilkosa Timár? Beavatkozhat-e az ember mások életébe? A megoldhatatlan erkölcsi problémák az öngyilkossági kísérletig sodorják a főhőst.
Az arany ember bölcseleti alapját az ember és polgár ellentéte adja. Paradox módon a polgári világot uralomra juttató felvilágosodás vetette fel nagy erővel a civilizáció és a természet szembenállását, az egység végérvényes megbomlását. A kérdést leghatásosabban Rousseau fogalmazta meg. Felfogásában az egyén válaszút előtt áll: vagy mint ember a természet része lesz, vagy polgárként a társadalomé. Rousseau értelmezésében az ember értéke önmagában mint abszolút egész számban van, a polgár pedig a társadalom függvénye, tört szám. Az egyén nem lehet mindkettőnek a tagja, mert természet és civilizáció kizárja egymást. Timár sorsa ezt példázza. A polgári világban a pénz a legfőbb érték, ez adja a társadalom megbecsülését. Minden megvásárolható, mindent átsző a korrupció. A "Szent Borbála" továbbhaladását az arany biztosítja, a bécsi minisztériumban jó pénzért kitüntetéshez lehet jutni. Aki híján van a pénznek, azt kiveti magából a társadalom. Teréza retorikusan felépített nagymonológja sorra veszi a polgári világ tartópilléreit a vallástól a törvényen át az adminisztrációig. Majd fölteszi a végső kérdést: "Mire való az egész világ?" (A szigetlakók története). De ugyanezt kérdezi az önmagával és sorsával meghasonlott Athalie is anyjától: "Miért szültél a világra!" (A védördög).
A polgári világ megosztottságát, az egység megbomlását jelzi a vallási sokszínűség is. Noémi mohamedán, Brazovicsék katolikusok, Timár protestáns. Jókai ironikusan mutatja be az átkeresztelkedésre kényszerített Tíméa bolyongását a keresztény hitelvek között. Muzulmán vallásához közel áll a katolicizmus pompája, és kijózanítólag hat a protestáns puritanizmus a keresztelőkor és esküvőkor. Nem érti, miért énekli a kántor az "óh, Izraelnek Istene" kezdetű zsoltárt, "amitől Timéának az a gyenge kétsége támadt, hogy őtet most talán izraelitának keresztelték meg" (Az alabástrom szobor mennyegzője).
A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma színterét, a Senki szigetét. Amikor a főhős először lép a partra, "amit maga előtt látott, az a paradicsom volt" (A "Senki" szigete). "A Sziget mítosza: legtalálóbban így jelölhetjük meg műveinek tematikus magvát. Ez a sziget lehet a Föld valamelyik óceánján, vagy az Al-Dunán vagy valamely más folyón (például a Tiszán vagy Körösön), de elképzelhető a szárazföldön.[É] Ez a sziget a színhelye a hősök társadalommal dacoló vállalkozásainak, amelyben megkísérlik boldogságukat létrehozni Istennek a természetbe rejtett parancsai szerint, melyeket a világ megtagad vagy üldöz" (Szörényi László). A Senki szigete ugyan a világtól elzárt hely, mégis állandó kapcsolatban áll a külvilággal. Területenkívüliségét a török porta és a bécsi udvar ötven évre biztosította, az idillt, a harmóniát a pénz és a fegyverek kiiktatása hozta el. Az itt lakók cserekereskedelemre rendezkedtek be. Napjaik nem tétlenségben, hanem állandó és nyugodt munkálkodásban telnek. A természet részeként önmaguk lehetnek, teremtőként a környezettel vívott küzdelemben teljesítik a rájuk bízott isteni parancsot, miközben teremtményként ráhagyatkoznak a Gondviselőre. A tételes vallás dogmái helyett deista-panteista istenfelfogást hisznek, kapcsolataikat, vonzalmaikat a szív döntése irányítja.
Timár a két világ között ingadozik és ingázik. Amikor a Senki szigetén tartózkodik, Timéa és az üzleti ügyek izgatják, Komáromból pedig Noémihez vágyik. "Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon" (Az édes otthon). A dilemma szinte feloldhatatlan Timár számára. Két esetben is a "cserehalál" Jókainál gyakran előforduló motívuma téríti vissza az életbe. Az első esetben Dódika, fogadott fia halála, másodszor Krisztyán Tódor Balatonból kibukkanó holtteste.
Nehezíti a főhős döntését a kétféle szerelem is, mely magába sűríti a két világ jellemzőit. Timár vonzalma Timéa iránt kettős természetű. A bűntudat és a kötelességteljesítés éppúgy munkál kapcsolatukban, mint az alabástrom test birtoklásának a vágya. Timár a regény elején háromszor merül alá a Dunába, hogy kimentse a török lányt. Timéát a hála érzése viszi a házasságba, s ezt meg is vallja a nászéjszakán: "én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve" (Az alabástrom szobor mennyegzője). Timéát az "alabástrom szobor" kifejezés kíséri végig a regényben. Az írói megoldás, az állandó jelző - éppúgy mint Timár esetében az "arany ember" - az eposz műfaját idézi. Timéa tökéletes feleség, tiszteli férjét, elvégzi a rábízott feladatot, helytáll az üzleti életben. A szerelmi szenvedély hiánya azonban felőrli a kapcsolatot. Pedig a "szobor" képes lenne a teljes életre is, felizzik, mikor Kacsuka vonzáskörébe kerül.
Timéa tökéletes és hideg szépségével áll szemben Noémi életteli alakja. Jókai már az első bemutatáskor hangsúlyozza ellentétét a török leánnyal: "Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem találnánk szépnek, de az egész főt és alakot, úgy ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz, és mentől tovább nézik, annál jobban megnyer" (Almira és Narcissza). Noémi harmóniateremtő személyiség, aki nem csupán magához köti a férfit, de szerelmével föl is szabadítja. Kapcsolatukban az egymás iránti kötelesség a szeretetben olvad föl.
Bár az értékelések Az arany embert a legjobb Jókai-alkotásnak nevezik, a regény művészi színvonala nem egyenletes. Az író nagyon erős motívumhálót szőtt a cselekmény köré. Az egyes motívumok felbukkanása sajátos lüktetést ad a műnek. A "vörös félhold" kissé külsődlegesen jelzi az emberi sors végzetszerűségét. A fehér cica kétszeri bemutatása funkciótlan. A regény koncepcióját tekintve kétséges az első Dódi szerepeltetése. Amilyen váratlanul viszi be a történetbe a kisgyereket Jókai, olyan hirtelen ki is emeli onnan. Már csak azért is, mert emberképében fontos szerepet játszik az átörökléstan, s Timár csak saját gyerekeivel népesítheti be a Senki szigetét, csak értük vállalhat felelősséget. A legszerencsésebb művészi megoldások az életkép-jelleggel függnek össze: "Milyen élő s meleg tónusú rajz a komáromi kereskedővilágé, s milyen kimódolt s hihetetlen Athalie bosszúmanővere, milyen telt és feledhetetlen a Senki szigetének egy-egy munkanapja, s milyen erőszakolt s kedvszegő Krisztyán Tódor brazíliai kalandja" (Németh G. Béla). Írói bravúr a Senki szigetének első, festményt idéző bemutatása. "A festmény három síkra tagolódik: az első, mintegy a premier plan, a gyümölcsös, a második a virágos kert, a harmadik a kép középpontja és egyszersmind a háttere, a hajlék. De akármilyen festményszerű a kép, mégsem mozdulatlan, álló kép, statikus leírás. A látogató, a regény főhőse és vele együtt az olvasó mozog, halad benne. Bár a képet egységben látjuk, bizonyos fokig mégis történéssé alakul, mintegy a közeledő ember szemével érzékeljük, mint változik a szín. Ily módon lehetséges, hogy a virágos kert, mely az első síknak, a gyümölcsösnek eleinte hátterül szolgál, maga a kép lényeges alkatrészévé, második síkjává szélesül, és hasonlóképpen a hajlék a háttérből középponttá léphet elő" (Bárczy Géza).
Jókai az Utóhangokban írja: "Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve." Mi volt Az arany ember sikerének titka? Bizonyára nem a történet gyakran kimódolt fordulatai. Jókai ráérzett a korhangulatra, az otthontalanságra, a polgári világból való menekülés vágyára. Az arany ember határhelyzetet foglal a magyar széppróza történetében: a romantikus regény betetőzője és a magyar szecessziós próza első megnyilvánulása. A stílus- és ízlésirányzat jelenlétét mutatja a gazdag, túlburjánzó ornamentika, az életösztön mellett jelentkező halálvágy, a fojtott erotika. és élteti a regényt napjainkban
is az ember örök vágya az elveszett paradicsom visszaszerzésére, az édenkertbe való visszatérésre.
A regényt Jókai 1884-ben dramatizálta, s drámái közül ez aratta a legnagyobb színpadi sikert. 1918-ban némafilm készült belőle, a rendező Korda Sándor volt. Másodjára 1936-ban vitte vászonra Gaál Béla, 1962-ben pedig Gertler Viktor filmesítette meg Az arany embert.
(SZöRéNYI LáSZLó)
A regény közlését A Hon című napilap 1872. január 1-jén kezdte meg. Valószínű, hogy ekkor a mű nagy része, esetleg már az egész készen állt. Könyvalakban is ugyanebben az évben jelent meg. Jókai két életrajzírója, Mikszáth és Eötvös Károly egybehangzóan állítják, hogy "egy regénye sem készült olyan gyorsan, mint Az arany ember.
S Balatonfüreden készült el az egész alig pár hónap alatt." A német kiadás kapcsán Jókai arról ír, hogy "Az arany ember legjobban fog tetszeni a német közönségnek a többi regényem között, mert csupa regényesség lesz, minden politika nélkül."
A korabeli közélet eseményei is jelen vannak a történetben. Timár Mihály legnagyobb sikerét a Brazíliába való magyar lisztkivitel megszervezésével éri el. A regény cselekményének idején erről még nem lehetett szó, a mű keletkezésekor, a gőzmalmok tömeges elterjedése után azonban a magyar liszt magas sikértartalma miatt keresett cikk lett a világpiacon. Jókai 1869. november 8-i országgyűlési beszédében hivatkozik is a brazil exportra. A Bach-korszak egyik leghíresebb korrupciós botrányát szintén feldolgozta Jókai. Kacsuka hadnagy A jó tanács című fejezetben azt javasolta Tímárnak, hogy a Duna fenekéből kimentett nedves, romlott gabonából készíttessen kenyeret a Komáromban gyakorlatozó katonák számára. Az 1859-es francia-olasz-osztrák háborúban elkövetett hasonló ügyek miatt a felelősségrevonás elől több magasrangú tisztviselő öngyilkosságba is menekült.
A regény létrejöttében életrajzi mozzanatok is szerepet játszottak. Noémi harmóniát sugalló alakját az a szerelem ihlette, mely az 1870-es évek elején Jókai és gyámleánya, Lukanics Ottilia között szövődött. Mikszáth szerint: "A kisasszony is ábrándos, költői természetű lény volt, valóságos képmása hajban, természetben, arcban Az arany ember Noémijének. Amiről nappal beszéltek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte Az arany emberbe. Így készült a regény, az egyik a világ számára, a másik nagy titokbanÉ"
A mű egyik helyszíne Komárom, az író szülővárosa. Jókai alkotásai közül részben vagy egészben itt játszódik Az elátkozott család, a Politikai divatok, A tengerszemű hölgy és A mi lengyelünk cselekménye is. Komárom éppen Az arany ember története időpontjában élte fénykorát. A felvidéki és alföldi kereskedelem fő víziútjainak kereszteződésénél fekvő város virágzó gabona- és fakereskedelme, valamint feldolgozó ipara jólétet és folyamatos gazdagodást biztosított polgárainak. A környezetrajz elevensége és plaszticitása onnan adódik, hogy Jókai saját gyermekkorának világát idézi fel. A másik fontos helyszínt, a Balatont a hatvanas évek végén ismeri meg alaposabban az író. Rokonai többször is meghívják Tihanyba, majd Balatonfüredre, Jókai 1871-ben itt építi fel villáját. A regény legfestőibb leírása, a Vaskapu a képzelet szülötte. (Amikor később az író utazást tett az Al-Dunán, felkérték számoljon be élményeiről. "Nem tudom leírni, mert láttam" - válaszolt Jókai.)
Jókai nem határozza meg egyértelműen a cselekmény időpontját. A regényben elszórtan felbukkanó, támpontul kínálkozó dátumok ellentmondanak egymásnak. Annyi bizonyos, hogy a történet az 1820-as évek végén, vagy az 1830-as évek elején kezdődik. A végkifejletig, Athalia gyilkossági kísérletéig mintegy kilenc-tíz év telik el.
A regény fő szervező elve két antik eredetű mítosz. Midász király történetére már a regény első amerikai kiadásának címe is utal (Modern Midas, 1884.). A legendás fríg király azt kérte Dionűszosztól jutalmul, hogy minden változzék arannyá, amihez csak hozzáér. Jókai többször is utal Tímár kapcsán a mondára, anélkül, hogy említené Midász nevét: "és akármihez kezd, az mind arannyá változik a kezében" (Az aranybánya). A másik mítosz Polükratészt idézi. A Kr. e. VI. században Szamosz uralkodójaként nagy politikai és katonai sikereket ért el, vagyona és szövetségeseinek száma egyre nőtt. A hagyomány szerint - a témát Schiller Polycrates gyűrűje című balladája is feldolgozta - rendkívüli szerencséjét maga is megsokallta, ezért - az isteneknek szánt áldozatként - egy nagy értékű gyűrűjét a tengerbe dobta. A gyűrű azonban egy kifogott hal gyomrából újra előkerül. Tímár, sikerei csúcsán, ezt a mítoszt idézi föl: "Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől" (Az első veszteség).
Tímár Mihály története e két mítoszt példázza. A főszereplő teljesíti Ali Csorbadzsi végakaratát, elviszi Tíméát a Brazovics-házba. Az elázott búza és a török kincs révén megalapozza szerencséjét. Az "arany ember" kifejezést a Szent Borbála továbbhaladási engedélyét megadó inspiciens használja először Kacsuka úrnak írt levelében: "Ez egy arany ember" (A szigorú vizsgálat). Ettől kezdve a frázis mint állandó jelző végigkíséri a főhőst. A külső szemlélő számára az elnevezés egyértelműen a gazdagságot, az üzleti szerencsét és rátermettséget jelenti. Pénzügyi hatalmával Timár mások sorsát is irányítja: a Tíméát megalázó Brazovics-házat tönkreteszi, a családfőt öngyilkosságba kergeti, s ezzel akaratlanul is meggátolja Athalie és Kacsuka házasságát. Másoknak kitüntetést szerez, a hűséges Fabula Jánost gazdaggá teszi. A hajóírnokból a legmagasabb körökben is szívesen látott nagyvállalkozó lesz. A felemelkedéssel azonban együtt jár a kétség is. Timár belső monológ formájában megjelenített vívódásai ritmikusan tagolják a regényt. A dilemma a szándékok, tettek mögöttes tartalmára vonatkoznak: jótevő vagy tolvaj, mások boldogságának elősegítője, vagy a boldogság gyilkosa Timár? Beavatkozhat-e az ember mások életébe? A megoldhatatlan erkölcsi problémák az öngyilkossági kísérletig sodorják a főhőst.
Az arany ember bölcseleti alapját az ember és polgár ellentéte adja. Paradox módon a polgári világot uralomra juttató felvilágosodás vetette fel nagy erővel a civilizáció és a természet szembenállását, az egység végérvényes megbomlását. A kérdést leghatásosabban Rousseau fogalmazta meg. Felfogásában az egyén válaszút előtt áll: vagy mint ember a természet része lesz, vagy polgárként a társadalomé. Rousseau értelmezésében az ember értéke önmagában mint abszolút egész számban van, a polgár pedig a társadalom függvénye, tört szám. Az egyén nem lehet mindkettőnek a tagja, mert természet és civilizáció kizárja egymást. Timár sorsa ezt példázza. A polgári világban a pénz a legfőbb érték, ez adja a társadalom megbecsülését. Minden megvásárolható, mindent átsző a korrupció. A "Szent Borbála" továbbhaladását az arany biztosítja, a bécsi minisztériumban jó pénzért kitüntetéshez lehet jutni. Aki híján van a pénznek, azt kiveti magából a társadalom. Teréza retorikusan felépített nagymonológja sorra veszi a polgári világ tartópilléreit a vallástól a törvényen át az adminisztrációig. Majd fölteszi a végső kérdést: "Mire való az egész világ?" (A szigetlakók története). De ugyanezt kérdezi az önmagával és sorsával meghasonlott Athalie is anyjától: "Miért szültél a világra!" (A védördög).
A polgári világ megosztottságát, az egység megbomlását jelzi a vallási sokszínűség is. Noémi mohamedán, Brazovicsék katolikusok, Timár protestáns. Jókai ironikusan mutatja be az átkeresztelkedésre kényszerített Tíméa bolyongását a keresztény hitelvek között. Muzulmán vallásához közel áll a katolicizmus pompája, és kijózanítólag hat a protestáns puritanizmus a keresztelőkor és esküvőkor. Nem érti, miért énekli a kántor az "óh, Izraelnek Istene" kezdetű zsoltárt, "amitől Timéának az a gyenge kétsége támadt, hogy őtet most talán izraelitának keresztelték meg" (Az alabástrom szobor mennyegzője).
A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma színterét, a Senki szigetét. Amikor a főhős először lép a partra, "amit maga előtt látott, az a paradicsom volt" (A "Senki" szigete). "A Sziget mítosza: legtalálóbban így jelölhetjük meg műveinek tematikus magvát. Ez a sziget lehet a Föld valamelyik óceánján, vagy az Al-Dunán vagy valamely más folyón (például a Tiszán vagy Körösön), de elképzelhető a szárazföldön.[É] Ez a sziget a színhelye a hősök társadalommal dacoló vállalkozásainak, amelyben megkísérlik boldogságukat létrehozni Istennek a természetbe rejtett parancsai szerint, melyeket a világ megtagad vagy üldöz" (Szörényi László). A Senki szigete ugyan a világtól elzárt hely, mégis állandó kapcsolatban áll a külvilággal. Területenkívüliségét a török porta és a bécsi udvar ötven évre biztosította, az idillt, a harmóniát a pénz és a fegyverek kiiktatása hozta el. Az itt lakók cserekereskedelemre rendezkedtek be. Napjaik nem tétlenségben, hanem állandó és nyugodt munkálkodásban telnek. A természet részeként önmaguk lehetnek, teremtőként a környezettel vívott küzdelemben teljesítik a rájuk bízott isteni parancsot, miközben teremtményként ráhagyatkoznak a Gondviselőre. A tételes vallás dogmái helyett deista-panteista istenfelfogást hisznek, kapcsolataikat, vonzalmaikat a szív döntése irányítja.
Timár a két világ között ingadozik és ingázik. Amikor a Senki szigetén tartózkodik, Timéa és az üzleti ügyek izgatják, Komáromból pedig Noémihez vágyik. "Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon" (Az édes otthon). A dilemma szinte feloldhatatlan Timár számára. Két esetben is a "cserehalál" Jókainál gyakran előforduló motívuma téríti vissza az életbe. Az első esetben Dódika, fogadott fia halála, másodszor Krisztyán Tódor Balatonból kibukkanó holtteste.
Nehezíti a főhős döntését a kétféle szerelem is, mely magába sűríti a két világ jellemzőit. Timár vonzalma Timéa iránt kettős természetű. A bűntudat és a kötelességteljesítés éppúgy munkál kapcsolatukban, mint az alabástrom test birtoklásának a vágya. Timár a regény elején háromszor merül alá a Dunába, hogy kimentse a török lányt. Timéát a hála érzése viszi a házasságba, s ezt meg is vallja a nászéjszakán: "én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve" (Az alabástrom szobor mennyegzője). Timéát az "alabástrom szobor" kifejezés kíséri végig a regényben. Az írói megoldás, az állandó jelző - éppúgy mint Timár esetében az "arany ember" - az eposz műfaját idézi. Timéa tökéletes feleség, tiszteli férjét, elvégzi a rábízott feladatot, helytáll az üzleti életben. A szerelmi szenvedély hiánya azonban felőrli a kapcsolatot. Pedig a "szobor" képes lenne a teljes életre is, felizzik, mikor Kacsuka vonzáskörébe kerül.
Timéa tökéletes és hideg szépségével áll szemben Noémi életteli alakja. Jókai már az első bemutatáskor hangsúlyozza ellentétét a török leánnyal: "Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem találnánk szépnek, de az egész főt és alakot, úgy ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz, és mentől tovább nézik, annál jobban megnyer" (Almira és Narcissza). Noémi harmóniateremtő személyiség, aki nem csupán magához köti a férfit, de szerelmével föl is szabadítja. Kapcsolatukban az egymás iránti kötelesség a szeretetben olvad föl.
Bár az értékelések Az arany embert a legjobb Jókai-alkotásnak nevezik, a regény művészi színvonala nem egyenletes. Az író nagyon erős motívumhálót szőtt a cselekmény köré. Az egyes motívumok felbukkanása sajátos lüktetést ad a műnek. A "vörös félhold" kissé külsődlegesen jelzi az emberi sors végzetszerűségét. A fehér cica kétszeri bemutatása funkciótlan. A regény koncepcióját tekintve kétséges az első Dódi szerepeltetése. Amilyen váratlanul viszi be a történetbe a kisgyereket Jókai, olyan hirtelen ki is emeli onnan. Már csak azért is, mert emberképében fontos szerepet játszik az átörökléstan, s Timár csak saját gyerekeivel népesítheti be a Senki szigetét, csak értük vállalhat felelősséget. A legszerencsésebb művészi megoldások az életkép-jelleggel függnek össze: "Milyen élő s meleg tónusú rajz a komáromi kereskedővilágé, s milyen kimódolt s hihetetlen Athalie bosszúmanővere, milyen telt és feledhetetlen a Senki szigetének egy-egy munkanapja, s milyen erőszakolt s kedvszegő Krisztyán Tódor brazíliai kalandja" (Németh G. Béla). Írói bravúr a Senki szigetének első, festményt idéző bemutatása. "A festmény három síkra tagolódik: az első, mintegy a premier plan, a gyümölcsös, a második a virágos kert, a harmadik a kép középpontja és egyszersmind a háttere, a hajlék. De akármilyen festményszerű a kép, mégsem mozdulatlan, álló kép, statikus leírás. A látogató, a regény főhőse és vele együtt az olvasó mozog, halad benne. Bár a képet egységben látjuk, bizonyos fokig mégis történéssé alakul, mintegy a közeledő ember szemével érzékeljük, mint változik a szín. Ily módon lehetséges, hogy a virágos kert, mely az első síknak, a gyümölcsösnek eleinte hátterül szolgál, maga a kép lényeges alkatrészévé, második síkjává szélesül, és hasonlóképpen a hajlék a háttérből középponttá léphet elő" (Bárczy Géza).
Jókai az Utóhangokban írja: "Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve." Mi volt Az arany ember sikerének titka? Bizonyára nem a történet gyakran kimódolt fordulatai. Jókai ráérzett a korhangulatra, az otthontalanságra, a polgári világból való menekülés vágyára. Az arany ember határhelyzetet foglal a magyar széppróza történetében: a romantikus regény betetőzője és a magyar szecessziós próza első megnyilvánulása. A stílus- és ízlésirányzat jelenlétét mutatja a gazdag, túlburjánzó ornamentika, az életösztön mellett jelentkező halálvágy, a fojtott erotika. és élteti a regényt napjainkban
is az ember örök vágya az elveszett paradicsom visszaszerzésére, az édenkertbe való visszatérésre.
A regényt Jókai 1884-ben dramatizálta, s drámái közül ez aratta a legnagyobb színpadi sikert. 1918-ban némafilm készült belőle, a rendező Korda Sándor volt. Másodjára 1936-ban vitte vászonra Gaál Béla, 1962-ben pedig Gertler Viktor filmesítette meg Az arany embert.
JóKAI MóR A kőszívű ember fiai (1869)
Nem szabad mesemondónak nevezni Jókait, és aztán egy egészen más műfaj szerint ledorongolni
(BENEDEK MARCELL)
Jókai új művének előkészületeiről a Fővárosi Lapok számolt be 1868-ban: "Jókai Mór ismét egy nagy regényen dolgozik. Címe: Anya örökké. A forradalom idején játszik, s a nagy események végig vannak szőve benne." A beharangozott alkotást a következő év január 1-jétől A Hon közölte folytatásokban, már a végleges címmel: A kőszívű ember fiai.
A 1848-49-es forradalom és szabadságharc témáját az író több nagyterjedelmű regényben is földolgozta (Politikai divatok, Enyim, tied, övé, Egy az Isten, A kiskirályok, A tengerszemű hölgy, Akik kétszer halnak meg, A mi lengyelünk). Már a világosi napokat követő országos gyász és levertség idején fölidézte a függetlenségért folytatott küzdelmet a Csataképekben (1850). A kötet egyik novellájában, Az ércleányban fogalmazta meg azt a szemléletmódot, mely A kőszívű ember fiainak is meghatározó eszmei és poétikai elve lesz: "Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk."
A történelem mitikus értelmezése tükröződik A kőszívű ember fiai időtechnikájában. Sorsfordító korszakokban összetorlódik az idő, az emlékezet és a képzelet összesűríti az eseményeket. Az olvasó számára folyamatos cselekményláncnak hat a Baradlay Kazimir halálától a szabadságharc bukásáig és a megtorlásokig tartó történet, mely a befogadó logikája szerint 1848 kora telétől 1849 késő őszéig tart. Valójában azonban legkevesebb négy évet ölel át a regény. Jókai csak ritkán nyújt fogódzót, a történelemben jártas olvasó azonban tudja, hogy a mű elején lezajló nagyváradi megyegyűlés mintájául az 1845. december 15-i bihari közgyűlés szolgált. Így a nyitófejezet időpontját ugyanezen év elejére tehetjük. Az évek múlására utal az is, hogy ödön gyermeke a szabadságharc bukásakor már három éves. Az olvasó azonban mindezt nem érzékeli, az életképek sokaságából álló regény egybefüggő freskót alkot. Pedig Az első lépcső "ama" magaslathoz című fejezet, melyben az Oroszországból hazatért ödön elfoglalja a főispáni széket, és a rákövetkező Tavaszi napok között legalább két és fél esztendő telik el. Ettől kezdve, 1848. március 13-tól viszonylag összefüggően követik egymást az események, bár az egyes történésekre fordított terjedelem különböző. Budavár ostroma mint a regény egyik csúcspontja négy fejezetet fog át. Három napba sűríti viszont a Bécsből a Kárpátokon át hazatérő Richárd kalandjait az író.
A mitikus szemléletmód következménye, hogy valóság és fikció szervesen egybeolvad A kőszívű ember fiaiban. A szereplők között találunk történelmi alakokat, egy-egy epizódban feltűnik Görgey, Kmetty, Mészáros Lázár, Henczi, Kleinheincz. A Baradlay fiúk megrajzolásához sokan szolgáltak mintául. ödön figurájában Beöthy ödön, Irányi Dániel élettörténete és jellemvonásai figyelhetők meg, Richárdéban pedig Lenkey századosé és Desseffy Lajosé. Jenő felvette az író egyes jellemvonásait, de alakjának megrajzolásában a könyvélmények és Szacsvay Imre sorsa is szerepet játszott. özvegy Baradlay Kazimirnét főként édesanyjáról mintázta Jókai, de a hősszívű anya gyakran feltűnt az egykori tudósításokban is. A mellékalakok közül Boksa Gergő Rózsa Sándorral mutat rokonságot. Az író élclapjaiból került át a regénybe Tallérossy Zebulon és Mindenváró ádám. A történeti események közül szerepel A kőszívű ember fiaiban az 1848. március 13-i bécsi forradalom, a magyar parlamenti küldöttség március 15-i bécsi látogatása, a bécsi munkáslázadás leverése, a december 11-i kassai vereség, az 1849. április 6-i isaszegi csata, majd április 21-én Budavár visszafoglalása.
Jókai számára 1848-49 olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Abba a mítoszvilágba tartozik, ahol hősök, áldozatok, ahol megpróbáltatások vannak. Ezért a forradalomról és szabadságharcról emlékezve arról szól, ami benne felemelő. értelmetlen számon kérni tőle a kritikai szembenézést és elemzést, a kudarc belső okainak feltárását. Ezt a feladatot a magyar irodalomban mások, többek között Arany János és Kemény Zsigmond végezték el.
A história nemcsak hátteréül szolgál, hanem alakítja is a középpontban álló Baradlay család és a velük kapcsolatba kerülő személyek sorsát. A nyitó jelenetben a halálos ágyán fekvő Baradlay Kazimir végrendeletet diktál feleségének. Meghagyja számára, milyen szellemben nevelje fiait, hogy azok a monarchia hű támaszai legyenek. Sőt felesége életét is szabályozni akarja: arra kényszeríti, hogy a gyászidő letelte után új házasságot kössön. Férje halálának pillanatában azonban Baradlayné megfogadja, hogy mindenben az ellenkezőjét cselekszi majd, mint amit a végrendelet előír. A kezdetben személyesnek és lélektaninak tűnő ellenkezés hamarosan politikai felhangot kap: a Habsburg-hű férjjel szemben a nemzetéhez hűséges anya irányítja és befolyásolja fiai életét. ödönt, aki Szentpéterváron diplomata, hazahívja, s a fiú elfoglalja a császárpárti Rideghváry Bence helyett a főispáni széket, majd a szabadságharc idején kormánybiztos lesz. Richárd katona, éli tiszttársai bohém életét. A függetlenségért vívott küzdelemkor az anya személyesen megy el érte, s Richárd csapatával hazatér. A legkisebb fiú, Jenő hivatalnoki pályán dolgozik. Távoltartja magát a politikától, sodródik az eseményekkel. Anyja hívására visszatér Bécsből hazájába, lelkében gyötrődéssel és bizonytalansággal. A fiúk sorsának alakulása jelzi Jókai értékrendjét és utal az író hőseihez való viszonyára. A legfontosabb érték a haza iránti cselekvő hűség, a polgárerények elsődlegessége a magánemberével szemben. ödön és Richárd némi belső tusakodás után erre teszi fel életét, s ezért megadatik számukra a családi boldogság is. Jenő Alphonsine-ba szerelmes, ez az érzés tartja fogva, a haza sorsa nem érinti meg. Tragikus tévedéséért bűnhődnie kell. Jókai tehát beleavatkozik hősei életébe, büntet vagy felmagasztal. De szereti a legkisebb fiút is: Jenő önként, testvére helyett vállalt halála a tragikus vétség felismerése, de egyúttal a jóvátétel felemelő gesztusa is.
Az értékrend meghatározza a női szereplők karakterét is. Lánghy Aranka és Lindenwall Edit - ödön és Richárd menyasszonyai-feleségei - közös jellemvonása, hogy tiszták, szerények és hűségesek szerelmükhöz. (A mű koncepciója nem engedi kibontakozni azt a rejtett vonzalmat, amit a regény végén Jenő és Aranka érez egymás iránt. Jókai kétségek között hagyja az olvasót, vajon Jenő siralomházi levele nem bújtatott, megkésett szerelmi vallomás-e?) A félszeg legkisebb fiú vonzódása az érett, nagyvilági Alphonsine-hoz lélektanilag hiteles. A bukott nőként ábrázolt Alphonsine-t a kényszer hajtja a kapcsolatba, az állandó hitegetésbe és színjátékba. ő Palvicz Ottót szereti, ám "bűnös viszonyuk" gyümölcsét, a gyermeket nem vállalja. Jenő iránti tettetett vonzalmához a másik két Baradlay fiúval szemben táplált elvakult gyűlölete társul. Sajnos Jókai nem elégszik meg ennek politikai és lélektani okaival, hanem a regény végén még bonyolult örökösödési harcot is feltár.
A történelemértelmezés azonban túlemeli A kőszívű ember fiait a család-, a lélektani vagy kalandregény műfaján, s a mítoszt leginkább kifejezni képes eposz felé közelíti. Az eposz mindig egy egész nép életére kiható nagyjelentőségű eseményt dolgoz fel, mely a túlvilági elemek bekapcsolásával kozmikus méretűvé válik. A magyar szabadságharc a jó és a gonosz egyetemes vetélkedése: "Az egész világ két táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerekedésért" (Az a harmadik). A fejezeteket felvezető monumentális képek a természeti erők beavatkozásáról tudósítanak: "A nap nyugovóra járt, előtte a vérvörös felhőkkel borított ég. Mintha egy óceán hömpölyögne odafönn izzó lávától. A skarlát felhők tűzszegélyei között csak egy darabka folton látszik ki az ég. Egy darab világoszöld ég" (A vérveres alkony). Az egyértelmű színszimbolika is érzékelteti a természet és az emberi világ egybeolvadását. Budavár ostroma nem a szabadságharc vitatott eseménye, hanem besorolódik a világtörténelem legfontosabb mozzanatai közé, hiszen: "Ami volt a púni népnek Carthago, az Izraelnek Jeruzsálem, a keresztyén világnak a szent föld, a franciának Párizs, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma - az volt minekünk Budavár" (Párharc mennykövekkel). ödön és Richárd Magyarország felé tartva az ellenséges erőkkel vív kegyetlen harcot. A legidősebb testvért farkasok kergetik és kerítik be, Richárdot az osztrák csapatok üldözik. Heroikus küzdelmük az Odüsszeia hőseinek hányattatásait idézi.
A regényt át- és átszövik az ismétlődő motívumok és toposzok. A hősi műfajra utal a két nemes ellenfél, Richárd és Palvicz Ottó háromszori párbaja. A végzetszerűséget jelzi Rideghváry jóslata: "Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve vérpad" (A kézfogó napja). Az egyes "lépcsőfokoknál" az anya vagy ödön visszaemlékezik a próféciára. A regényt mintegy keretbe foglalja Leonin és ödön találkozása. A történet kezdetén a fiatal orosz tiszt menti ki magyar barátját a befagyott Dnyeper jege alól, a végén a megszálló hadsereg tisztjeként tartóztatja le ödönt. S csak később derül ki, hogy voltaképpen ezzel mentette meg a Baradlay fiú életét az üldöző osztrákoktól. A regény állandóan ismétlődő jelenete a férje portréjával vitatkozó Baradlayné alakja. A holt ember átkának bosszúistennőként formált képviselői a Plankenhorst família hölgyei, az anya, és főleg leánya, Alphonsine: "a pokol örvénye nem lehetett sötétebb, mint Alphonsine két szép szemének mélysége volt" (Sötétség).
Az eposzi formába öntött mitikus történelemszemlélet eredménye, hogy a múlt, az elbeszélés tárgya mindig eszmény, követendő példa. A 1848-49-es események legfőbb tanulsága és értéke a nemzeti összefogás. A haza hívó szavára nemre, fajra, életkorra, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki védte az országot,
a "lélekcserélő időkben" egy emberként álltak a nemzet mellé. Az "Egy nemzeti hadsereg" című fejezet meséli el ódai szárnyalással, honnan vette "ez a nemzet az ősmondabeli erőt az újabb kornak a Nibelungen énekéhez". A küzdőtéren nem is győzheti le "az elszigetelt országnak rokontalan nemzetét" a "kilenc oldalról rárohanó támadás". Nem is az ellentábor, hanem az isteni ítélet dönti el a küzdelmet. "Ez a Perhélia című fejezet, amely az 1849 nyarán Magyarországon valóban látható különleges légköri tüneményt teszi meg az istenítélet szimbólumául, felhasználva azt a körülményt, hogy Kossuth a bukás előtti végső percben keresztes hadjáratban szólította föl a föld népét végső küzdelemre. ödön apósa, Lánghy tiszteletes fanatizálja a népet a Tisza partján, és hirtelen bekövetkező halála úgy oldja meg az istenítéletté emelt konfliktust, hogy a bukást felsőbb végzetnek tulajdonítja, s egyúttal nyitva hagyja az utat a jóvátételre" (Szörényi László).
Az eposz műfajának sajátossága, hogy mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel fejeződik be. Csak az istenítéletként értelmezett kudarc magyarázhatja a bukás utáni harmóniát. Baradlayné megbékél férje szellemével Richárd amnesztiája után, Jenő önfeláldozása megteremti a családi békét. A világosi fegyverletételt követően a héroszok visszavedlenek átlagemberekké. Edit a kosztpénzről beszélget a mérnöki pályára készülő Richárddal. Az örökség váratlan és motiválatlan jóvátétel. Palvicz Ottó fiának elzüllése öröklött tulajdonságainak következménye. A végszóban a budai várkert "harcáztatta földjén" a gyermek trónörökös a zöld füvön fehér báránykával játszik, "kék és fehér mezővirágokból" fon koszorút a báránynak. Az idill és a színek a megbékélést, a "feledés útját" jelképezik. és azt is, hogy vége a hőseposz és mítosz korszakának.
A regényt sokféle stílus és beszédmód jellemzi. Az anekdotázó-adomázó közvetlenséget a klasszikus retorika szabályai szerint felépített szónoklatok váltják, a romantikus pátosszal áthatott leírások keverednek az antik utalásokkal tűzdelt meditációkkal. Sajátos színt képviselnek a mellékalakok megnyilatkozásai, a dialektus érzékeltetése.
A kőszívű ember fiait Jókai Keresd a szívet címmel dramatizálta. A filmváltozatot Várkonyi Zoltán rendezte 1965-ben.
(BENEDEK MARCELL)
Jókai új művének előkészületeiről a Fővárosi Lapok számolt be 1868-ban: "Jókai Mór ismét egy nagy regényen dolgozik. Címe: Anya örökké. A forradalom idején játszik, s a nagy események végig vannak szőve benne." A beharangozott alkotást a következő év január 1-jétől A Hon közölte folytatásokban, már a végleges címmel: A kőszívű ember fiai.
A 1848-49-es forradalom és szabadságharc témáját az író több nagyterjedelmű regényben is földolgozta (Politikai divatok, Enyim, tied, övé, Egy az Isten, A kiskirályok, A tengerszemű hölgy, Akik kétszer halnak meg, A mi lengyelünk). Már a világosi napokat követő országos gyász és levertség idején fölidézte a függetlenségért folytatott küzdelmet a Csataképekben (1850). A kötet egyik novellájában, Az ércleányban fogalmazta meg azt a szemléletmódot, mely A kőszívű ember fiainak is meghatározó eszmei és poétikai elve lesz: "Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk."
A történelem mitikus értelmezése tükröződik A kőszívű ember fiai időtechnikájában. Sorsfordító korszakokban összetorlódik az idő, az emlékezet és a képzelet összesűríti az eseményeket. Az olvasó számára folyamatos cselekményláncnak hat a Baradlay Kazimir halálától a szabadságharc bukásáig és a megtorlásokig tartó történet, mely a befogadó logikája szerint 1848 kora telétől 1849 késő őszéig tart. Valójában azonban legkevesebb négy évet ölel át a regény. Jókai csak ritkán nyújt fogódzót, a történelemben jártas olvasó azonban tudja, hogy a mű elején lezajló nagyváradi megyegyűlés mintájául az 1845. december 15-i bihari közgyűlés szolgált. Így a nyitófejezet időpontját ugyanezen év elejére tehetjük. Az évek múlására utal az is, hogy ödön gyermeke a szabadságharc bukásakor már három éves. Az olvasó azonban mindezt nem érzékeli, az életképek sokaságából álló regény egybefüggő freskót alkot. Pedig Az első lépcső "ama" magaslathoz című fejezet, melyben az Oroszországból hazatért ödön elfoglalja a főispáni széket, és a rákövetkező Tavaszi napok között legalább két és fél esztendő telik el. Ettől kezdve, 1848. március 13-tól viszonylag összefüggően követik egymást az események, bár az egyes történésekre fordított terjedelem különböző. Budavár ostroma mint a regény egyik csúcspontja négy fejezetet fog át. Három napba sűríti viszont a Bécsből a Kárpátokon át hazatérő Richárd kalandjait az író.
A mitikus szemléletmód következménye, hogy valóság és fikció szervesen egybeolvad A kőszívű ember fiaiban. A szereplők között találunk történelmi alakokat, egy-egy epizódban feltűnik Görgey, Kmetty, Mészáros Lázár, Henczi, Kleinheincz. A Baradlay fiúk megrajzolásához sokan szolgáltak mintául. ödön figurájában Beöthy ödön, Irányi Dániel élettörténete és jellemvonásai figyelhetők meg, Richárdéban pedig Lenkey századosé és Desseffy Lajosé. Jenő felvette az író egyes jellemvonásait, de alakjának megrajzolásában a könyvélmények és Szacsvay Imre sorsa is szerepet játszott. özvegy Baradlay Kazimirnét főként édesanyjáról mintázta Jókai, de a hősszívű anya gyakran feltűnt az egykori tudósításokban is. A mellékalakok közül Boksa Gergő Rózsa Sándorral mutat rokonságot. Az író élclapjaiból került át a regénybe Tallérossy Zebulon és Mindenváró ádám. A történeti események közül szerepel A kőszívű ember fiaiban az 1848. március 13-i bécsi forradalom, a magyar parlamenti küldöttség március 15-i bécsi látogatása, a bécsi munkáslázadás leverése, a december 11-i kassai vereség, az 1849. április 6-i isaszegi csata, majd április 21-én Budavár visszafoglalása.
Jókai számára 1848-49 olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Abba a mítoszvilágba tartozik, ahol hősök, áldozatok, ahol megpróbáltatások vannak. Ezért a forradalomról és szabadságharcról emlékezve arról szól, ami benne felemelő. értelmetlen számon kérni tőle a kritikai szembenézést és elemzést, a kudarc belső okainak feltárását. Ezt a feladatot a magyar irodalomban mások, többek között Arany János és Kemény Zsigmond végezték el.
A história nemcsak hátteréül szolgál, hanem alakítja is a középpontban álló Baradlay család és a velük kapcsolatba kerülő személyek sorsát. A nyitó jelenetben a halálos ágyán fekvő Baradlay Kazimir végrendeletet diktál feleségének. Meghagyja számára, milyen szellemben nevelje fiait, hogy azok a monarchia hű támaszai legyenek. Sőt felesége életét is szabályozni akarja: arra kényszeríti, hogy a gyászidő letelte után új házasságot kössön. Férje halálának pillanatában azonban Baradlayné megfogadja, hogy mindenben az ellenkezőjét cselekszi majd, mint amit a végrendelet előír. A kezdetben személyesnek és lélektaninak tűnő ellenkezés hamarosan politikai felhangot kap: a Habsburg-hű férjjel szemben a nemzetéhez hűséges anya irányítja és befolyásolja fiai életét. ödönt, aki Szentpéterváron diplomata, hazahívja, s a fiú elfoglalja a császárpárti Rideghváry Bence helyett a főispáni széket, majd a szabadságharc idején kormánybiztos lesz. Richárd katona, éli tiszttársai bohém életét. A függetlenségért vívott küzdelemkor az anya személyesen megy el érte, s Richárd csapatával hazatér. A legkisebb fiú, Jenő hivatalnoki pályán dolgozik. Távoltartja magát a politikától, sodródik az eseményekkel. Anyja hívására visszatér Bécsből hazájába, lelkében gyötrődéssel és bizonytalansággal. A fiúk sorsának alakulása jelzi Jókai értékrendjét és utal az író hőseihez való viszonyára. A legfontosabb érték a haza iránti cselekvő hűség, a polgárerények elsődlegessége a magánemberével szemben. ödön és Richárd némi belső tusakodás után erre teszi fel életét, s ezért megadatik számukra a családi boldogság is. Jenő Alphonsine-ba szerelmes, ez az érzés tartja fogva, a haza sorsa nem érinti meg. Tragikus tévedéséért bűnhődnie kell. Jókai tehát beleavatkozik hősei életébe, büntet vagy felmagasztal. De szereti a legkisebb fiút is: Jenő önként, testvére helyett vállalt halála a tragikus vétség felismerése, de egyúttal a jóvátétel felemelő gesztusa is.
Az értékrend meghatározza a női szereplők karakterét is. Lánghy Aranka és Lindenwall Edit - ödön és Richárd menyasszonyai-feleségei - közös jellemvonása, hogy tiszták, szerények és hűségesek szerelmükhöz. (A mű koncepciója nem engedi kibontakozni azt a rejtett vonzalmat, amit a regény végén Jenő és Aranka érez egymás iránt. Jókai kétségek között hagyja az olvasót, vajon Jenő siralomházi levele nem bújtatott, megkésett szerelmi vallomás-e?) A félszeg legkisebb fiú vonzódása az érett, nagyvilági Alphonsine-hoz lélektanilag hiteles. A bukott nőként ábrázolt Alphonsine-t a kényszer hajtja a kapcsolatba, az állandó hitegetésbe és színjátékba. ő Palvicz Ottót szereti, ám "bűnös viszonyuk" gyümölcsét, a gyermeket nem vállalja. Jenő iránti tettetett vonzalmához a másik két Baradlay fiúval szemben táplált elvakult gyűlölete társul. Sajnos Jókai nem elégszik meg ennek politikai és lélektani okaival, hanem a regény végén még bonyolult örökösödési harcot is feltár.
A történelemértelmezés azonban túlemeli A kőszívű ember fiait a család-, a lélektani vagy kalandregény műfaján, s a mítoszt leginkább kifejezni képes eposz felé közelíti. Az eposz mindig egy egész nép életére kiható nagyjelentőségű eseményt dolgoz fel, mely a túlvilági elemek bekapcsolásával kozmikus méretűvé válik. A magyar szabadságharc a jó és a gonosz egyetemes vetélkedése: "Az egész világ két táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerekedésért" (Az a harmadik). A fejezeteket felvezető monumentális képek a természeti erők beavatkozásáról tudósítanak: "A nap nyugovóra járt, előtte a vérvörös felhőkkel borított ég. Mintha egy óceán hömpölyögne odafönn izzó lávától. A skarlát felhők tűzszegélyei között csak egy darabka folton látszik ki az ég. Egy darab világoszöld ég" (A vérveres alkony). Az egyértelmű színszimbolika is érzékelteti a természet és az emberi világ egybeolvadását. Budavár ostroma nem a szabadságharc vitatott eseménye, hanem besorolódik a világtörténelem legfontosabb mozzanatai közé, hiszen: "Ami volt a púni népnek Carthago, az Izraelnek Jeruzsálem, a keresztyén világnak a szent föld, a franciának Párizs, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma - az volt minekünk Budavár" (Párharc mennykövekkel). ödön és Richárd Magyarország felé tartva az ellenséges erőkkel vív kegyetlen harcot. A legidősebb testvért farkasok kergetik és kerítik be, Richárdot az osztrák csapatok üldözik. Heroikus küzdelmük az Odüsszeia hőseinek hányattatásait idézi.
A regényt át- és átszövik az ismétlődő motívumok és toposzok. A hősi műfajra utal a két nemes ellenfél, Richárd és Palvicz Ottó háromszori párbaja. A végzetszerűséget jelzi Rideghváry jóslata: "Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve vérpad" (A kézfogó napja). Az egyes "lépcsőfokoknál" az anya vagy ödön visszaemlékezik a próféciára. A regényt mintegy keretbe foglalja Leonin és ödön találkozása. A történet kezdetén a fiatal orosz tiszt menti ki magyar barátját a befagyott Dnyeper jege alól, a végén a megszálló hadsereg tisztjeként tartóztatja le ödönt. S csak később derül ki, hogy voltaképpen ezzel mentette meg a Baradlay fiú életét az üldöző osztrákoktól. A regény állandóan ismétlődő jelenete a férje portréjával vitatkozó Baradlayné alakja. A holt ember átkának bosszúistennőként formált képviselői a Plankenhorst família hölgyei, az anya, és főleg leánya, Alphonsine: "a pokol örvénye nem lehetett sötétebb, mint Alphonsine két szép szemének mélysége volt" (Sötétség).
Az eposzi formába öntött mitikus történelemszemlélet eredménye, hogy a múlt, az elbeszélés tárgya mindig eszmény, követendő példa. A 1848-49-es események legfőbb tanulsága és értéke a nemzeti összefogás. A haza hívó szavára nemre, fajra, életkorra, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki védte az országot,
a "lélekcserélő időkben" egy emberként álltak a nemzet mellé. Az "Egy nemzeti hadsereg" című fejezet meséli el ódai szárnyalással, honnan vette "ez a nemzet az ősmondabeli erőt az újabb kornak a Nibelungen énekéhez". A küzdőtéren nem is győzheti le "az elszigetelt országnak rokontalan nemzetét" a "kilenc oldalról rárohanó támadás". Nem is az ellentábor, hanem az isteni ítélet dönti el a küzdelmet. "Ez a Perhélia című fejezet, amely az 1849 nyarán Magyarországon valóban látható különleges légköri tüneményt teszi meg az istenítélet szimbólumául, felhasználva azt a körülményt, hogy Kossuth a bukás előtti végső percben keresztes hadjáratban szólította föl a föld népét végső küzdelemre. ödön apósa, Lánghy tiszteletes fanatizálja a népet a Tisza partján, és hirtelen bekövetkező halála úgy oldja meg az istenítéletté emelt konfliktust, hogy a bukást felsőbb végzetnek tulajdonítja, s egyúttal nyitva hagyja az utat a jóvátételre" (Szörényi László).
Az eposz műfajának sajátossága, hogy mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel fejeződik be. Csak az istenítéletként értelmezett kudarc magyarázhatja a bukás utáni harmóniát. Baradlayné megbékél férje szellemével Richárd amnesztiája után, Jenő önfeláldozása megteremti a családi békét. A világosi fegyverletételt követően a héroszok visszavedlenek átlagemberekké. Edit a kosztpénzről beszélget a mérnöki pályára készülő Richárddal. Az örökség váratlan és motiválatlan jóvátétel. Palvicz Ottó fiának elzüllése öröklött tulajdonságainak következménye. A végszóban a budai várkert "harcáztatta földjén" a gyermek trónörökös a zöld füvön fehér báránykával játszik, "kék és fehér mezővirágokból" fon koszorút a báránynak. Az idill és a színek a megbékélést, a "feledés útját" jelképezik. és azt is, hogy vége a hőseposz és mítosz korszakának.
A regényt sokféle stílus és beszédmód jellemzi. Az anekdotázó-adomázó közvetlenséget a klasszikus retorika szabályai szerint felépített szónoklatok váltják, a romantikus pátosszal áthatott leírások keverednek az antik utalásokkal tűzdelt meditációkkal. Sajátos színt képviselnek a mellékalakok megnyilatkozásai, a dialektus érzékeltetése.
A kőszívű ember fiait Jókai Keresd a szívet címmel dramatizálta. A filmváltozatot Várkonyi Zoltán rendezte 1965-ben.
JÓKAI MÓR (1825 - 1904) ÉS MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847 - 1910) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA
Jókai Mór (1825 - 1904)
Élete, egyénisége
Komáromban született, nemesi családból. Apja ügyvéd. A szülői ház szellemét a kálvinista erkölcs mellett a liberális felvilágosultság jellemezte. Szülővárosának is sokat köszönhetett: Komárom, mint kereskedelmi központ jelképe volt a polgárosodásnak.
A félénk kisfiú csodagyereknek számított, első verseskötete tízéves korában jelent meg. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, s barátságuk Kecskeméten mélyül el igazán. Bár ügyvédi oklevelet is szerzett, első regényének, a Hétköznapok (1846), sikere után az írói pályára lépett.
Az ellenzéki középnemesség fiai közül kerültek ki barátai, társai. Pesten tagja lett a Tízek Társaságának, 1847-ben átvette az Életképek c. folyóirat szerkesztését. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalommal és az utópista szocialistákkal ismerkedett. Demokratikus érzelmeit az is kifejezte, hogy nevében az y-t i-re változtatta. 1848. március 15-én a 12 pontot - melynek fogalmazásában is részt vett- ő olvassa fel a Pilvax kávéházban.
Állásfoglalásaiban szívesen engedte, hogy nála határozottabb egyéniségek irányítsák. Március 15-én ismerkedett mag a Nemzeti Színház színésznőjével, laborfalvi Rózával, akit rövidesen feleségül vett. Jókai anyja és barátai ellenezték a házasságot, s ez is szerepet játszott abban, hogy Petőfivel megromlott a kapcsolata.
A szabadságharc idején újságíróként részt vállalt a politikai életben. Elkísérte Kossuthot körútjaira, de támogatta a Békepártot is (kritikai hadjáratával érték el, hogy a rendőrminiszter, Madarász László lemondjon).
Világos után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolati óvták meg: felíratta Jókai nevét a komáromi várvédők listájára, akik menlevelet kaptak. Jókai kezdetben álnéven (Sajó) kénytelen írásait közölni,s az 1854-ben megjelenő Vasárnapi Újság is csak főmunkatárskánt tüntette fel, jóllehet ő volt a lap gazdája.
Művészete az ötvenes évekre ért be. Elismerést az elbeszéléskötetei (Csataképek, Egy bújdosó naplója; mindkettő 1850) és regényei, pl.: az Egy magyar nábob (1853 - 54) hoztak. A humoros és elégikus múltidézés reményt keltett az önkényuralom éveiben.
Világképe különbözött pályatársaitól, pl.: Kemény Zsigmond vagy Arany János álláspontjától. Őszintén hitt a nemzet jobb jövőjében. A korlátok ellen az egyén és a közösség feltétlenül győzedelmesnek képzelt akaratát szegezte. Megértést mutatott a nemzetiségi sérelmek iránt, ugyanakkor a felekezeti és társadalmi ellentétek okaihoz értetlenül közeledett.
A politikába 1861-ben kapcsolódik be: képviselőnek választják, s a határozati párthoz csatlakozik. Életre szóló barátságot köt Tisza Kálmánnal, aki Teleki László öngyilkossága után a párt vezetője lett. Mint A Hon c. hírlapnak (1863 - 1882) szerkesztője mindig pártjának népszerűsítésére törekedett.
Jókaival esztétikai és politikai szempontok is szembeállították a Deák Ferencet követő írókat. Jókai nem ítélet Kossuth 1848 - 49-es politikáját illúziókergetésnek.
1867-től ellenzéki, 1875-től pedig - Tisza hatalomra jutásával - kormánypárti képviselő. Az uralkodóházhoz, így Rudolf trónörököshöz is baráti viszony fűzte.
A hetvenes évektől ünneplésben volt része. 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társaság az elnökévé választotta. Felesége halála (1886) után fogadott lánya és annak férje, Feszty Árpád próbált kisebb irodalmi szalont kialakítani körülötte.
A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelt, s ekkor jelentették meg műveinek százkötetes díszkiadását. Néhány év múlva feleségül vett egy fiatal színésznőt, mely esemény országos felháborodást keltett. Utolsó éveit külföldön töltötte, s itthon is visszavonultan élt. 1904. május 5-én halt meg.
MŰVÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA
Művészetét a magyar romantikus prózairodalom legnagyobb teljesítményeként tarthatjuk számon. Művei, főleg regényei teremtették meg a mai értelemben vett olvasóközönséget.
Élete folyamán ontotta műveit. Számtalan író és áramlat hatását fogadta be. (Nemcsak az angol és francia romantikusoktól - Walter Scott-tól, Dumas-tól - hanem Dickens-től, Vernétől és Zolától is igyekezett tanulni.) Életműve mégis egységes, látásmódja korán kialakult.
Az egészen korai és kései műveit leszámítva, melyekben a kalandos elem jut túlsúlyra, művészetét sajátos kettősség: romantika és népiesség keverése jellemzi. A romantika jellegzetes eszközei: a látomásszerű leírás, a fordulatos cselekmény, a szélsőséges jellemek, az ellentétező nyelv. A népiesség vívmányi: az eleven életanyag hol idilli, hol tréfás bemutatása, az életképszerű, a népies és az anekdotikus előadás. Jókai a fellépő népies irány képviselője és a francia-angol romantika honosítója.
Nyelvezete magyaros, árnyalt, eleven, mely kiváló elbeszélő tehetséggel párosul. Gyulai Pál írta róla: "Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit", illetve máshol "Elevenebb és magyarosb minden eddigi regényírónknál".
Műveiben gyakran előfordul, hogy a leírt nyugalmas helyzet feszültté válik az ellentétező előadásmód révén. A hosszabb, aprólékos leírást már-már csattanószerűen ható mondatok követik, s ez a ritmusváltás újabb feszültség forrása.
A műveit stílusegység és jelentésbeli egység jellemzi. Fordulatos cselekménybonyolítás nélkül is nagyfokú feszültséget képes kelteni pusztán az előadásmódja révén.
Regényeinek szerkezete általában egyszerű: a cselekmény vonalszerű, színhelyek és a bonyodalmak váltakozása kronologikus, hosszabb leíró vagy értekező rész ritkán szakítja meg a történetmondást, a háttér szerepe elhanyagolható.
Regényei mégsem egyhangúak. A kaland padig csak egyik építőeleme műveinek. A szerkezet sokszor a pikareszk (pikareszk: A kalandregénynek a spanyoloknál a XVI. században kialakult változata, mely általában realisztikus, de gunyoros és keserű életszemlélet is jellemzi.) regényre emlékeztet, de az egyes epizódok műfaj eltér. Jókai különböző műfaji elemeket egyesít, társít: a humoros anekdota, a bensőséges életkép, a játékos kaland és a komolyan vett mese keverednek műveiben.
Legtöbb regényében az egyik vagy a másik műfaji elem kerül túlsúlyba. (Az Egy magyar nábob fő cselekményszálának két anekdotakör adja pillérét: az egyik a parlagi magyar oligarchia viselt dolgait, a másik az örökösödési per történetét foglalja magában. A kőszívű ember fiai (1869) kiinduló helyzete, Ödön és Richárd kalandos utazása, a hármas szám s az, hogy a legkisebb fiú vállalja az áldozatot, a népmesék logikáját követi.)
Hasonló módon válik uralkodóvá a kaland (A lőcsi fehér asszony, 1855) vagy az életkép (Sárga rózsa, 1893).A vallomás ritkán válik meghatározóvá (A tengerszemű hölgy, 1890), az első személyben előadott önéletrajz is formális keretnek bizonyul különféle kalandok elbeszéléséhez (Egy hírhedett kalandor a XVIII. századból, 1879).
A különféle műfaji elemek vegyítése miatt regényeiben nem találunk egységesen ábrázolt következetesen viselkedő jellemeket. Jókai regényeinek legfeltűnőbb figurái kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott mesehősök, akik eltüntetnek minden akadályt az útjukból. Nemcsak verhetetlenek, hanem sérthetetlenek is, de ezért néhány vonásra korlátozott lelki életet élnek.
Jókai, regényeinek szereplőit eszmék szócsöveivé alakítja. (Pl.: a Fekete gyémántok (1870) Berend Ivánja s a többi szereplője egyben a boldogító eszmék szócsövei is) Jókai hajlamos a mesét példázattá emelni.
A mese és a kalandtörténet világa kétértékű. A hősökkel szemben felvonulnak a gonoszok, akik a legtöbb esetben kicsinyes céloktól vezetett intrikusok, és nem is igazán nagyszabásúak. A negatív figurák komikus megvilágításba kerülnek. A cselszövés és árulás ritkán okoz katasztrófát, a bűnösök pedig feltétlenül meglakolnak.
Más a helyzet az életképszerű ábrázolásban megjelenített mellékszereplőkkel. Az eltérő műfaji lehetőségek magyarázzák Jókai jellemábrázolásának kettősségét: a főszereplő hősök és gonoszok elrajzolt, képtelen tulajdonságaival szemben a mellékszereplők hihető motiválást kapnak.
Az anekdotikus bemutatás is gyakran vegyül életképszerűvel. (Kárpáthy János az Eppur si mouve, É mégis mozog a föld, illetve az Egy magyar nábob. regényben a vidéki nemesúr anekdotikus figurájának az életképszerű részletezés miatt is jelentősebbek "méretei": létmódja meghasonlottságot takar. De János úr hazafias érzelmű. Az Egy magyar nábob nemzeti típusalanyt nyújt: Kárpáthy Jánost egyfelől a hazafiatlan, hivalkodó arisztokrata (Kárpáthy Abellino), és a haza felemeléséért felelősséget érző, reformer arisztokrata (Szentirmay Rudolf) típusával szembesíti. A főhős az ellentétes erők között alakul tevékeny emberré.)
Az átlátszó értékszerkezet a magyar félmúltban és jelenben játszódó regényeiben egy korszerű és hatékony nemzeti mitológia megteremtését szolgálja. E mitológiát a távlattalálás hite és bizalma hatja át. Ugyanakkor alábecsüli a visszahúzó erők szerepét, súlyát. Nem alaptalanul vetették Jókai szemére, hogy osztozik a széles körű illúziókban, és még erősíti is azokat.
Nemcsak az a feltűnő, hogy mindig elejét veszi a tragikus kifejletnek (akár a legképtelenebb eszközökkel is), hanem az is, hogy azonos távolságból szemléli regényvilágának valamennyi szereplőjét és jelenségét.
Művészi világképének e sajátosságai okozzák, hogy ha elbeszélői varázsa által hagyjuk magunkat vezetni, nem érzünk hiányt (a részek egy nagy értelmes egész felé mutatnak), ha azonban az egész felől nézzük a részt, az összefüggések esetlegesnek bizonyulnak. Ezzel magyarázható, hogy Jókai művészetét az igényesebb irodalmi közvélemény kisebb lelkesedéssel fogadta.
1890-től két fő irányban próbált újat alkotni: egyrészt realista témák feldolgozásával (Gazdag szegények, 1890), másrészt népi motívumok falhasználásával (Sárga rózsa, 1893).
Írásművészetének összefoglalt jellemzői:
1.- életszerű (az akkori regényekhez képest)
2.- életélmény jellemzi
3.- a hősök magasabb "hőfokú" érzelemvilággal rendelkeznek
4.- általánosítások, megérzések (intuíciók) sora a regényekben
5.- mesei funkciók, mítikus elemek felvállalása
6.- egyszeri, különleges és tökéletes hősök
pl.: démoni hősök
a "jók" - Kárpáthy Zoltán
7.- a hősiesség tisztító ereje
pl.: Kárpáthy Zoltán
8.- kedveli a különlegest, az egyedit; az egyéniséget ellentétbe állítja az átlagossal (a típussal)
9.- regénystílusa nem egynemű, hanem kevert műfajú; fellazítja a regény, az elbeszélés kereteit és megtalálhatóak:
pl.: anekdoták
mondai elemek
mesei motívumok
eposzi kellékek
10.- változatos esztétikai hatások
pl.: tragikum, fenség, komikum, groteszk, fantasztikum, irónia, szép,rút keveredése
Az arany ember (1872)
Jókai legnépszerűbb regénye, kései utószava szerint írójának is legkedvesebb alkotása, mely romantikus nemzeti irányregény. Szokatlan mű rendhagyó hőssel. Timár Mihály a regény elején még mesehős. Szemünk láttára alakul át hajósból üzletemberré. S a regény túlnyomó részében ez a mesehős változik meghasonlott emberré.
Jókai műveiben nem ritka a válsághelyzet sem a magánéletben, sem a közéletben, de a kettő mindig együtt jár, vagy legalábbis ellensúlyozza egymást. E művében azonban megbomlik a kettő egysége, s egymást kizáró értékként kerülnek szembe. Timár választás elé kerül: vagy a közéleti sikert, vagy a boldogságot nyerheti el.
Jókai egyetlen hőse, aki tragikus határhelyzetbe kerül. Mert ez a "mesehős" erkölcsileg nem feddhetetlen. Az eltulajdonított kincs hozza meg szerencséjét, s e vétek árnya minden sikerére rávetül. A tolvajlás érzete fűződik előbb a gazdagsághoz, majd bűntudata egyetemessé válik.
A regény szereplői romantikusan megrajzolt alakok. Velük szemben áll Timár, aki bonyolult jellem. A regény elején úgy ismerjük meg, mint, aki irtózik minden becstelenségtől. Erkölcsi igényessége az "első lopás" után is megmarad. Lelkiismeret nemcsak az erkölcsi kisiklástól óvja meg, hanem még az üzleti élettől is elidegeníti.
Az első és egyetlen vétség mégis olyan súllyal nehezedik rá, hogy összeroppantja, és végül az öngyilkosság szélére sodorja. Bűn és bűntelenség egyensúlya teszi romantikusan talányossá Timár alakját. Az mű líraian megjelenít a romantika eszközeivel. Egyrészt a hatalmas ívű belső monológokkal: az elbeszélő azonosítja nézőpontját Timáréval. Ezért az arany ember "vallomás-regény" is, bár nem egyes szám első személyű, s nincs önéletrajzi jellege sem.
A lírai megjelenítés másik eszköze a tájrajz. A regény látomásszerű tájai Timár lelkivilágának változásait fejezik ki. A műben igen sokszor megjelenő "vörös félhold" mintegy jelzi Timár életének fordulatait.
Az arany ember cselekménye nem végződik tragikusan. (A rianás, amelybe magát ölni akarja, Krisztyán holttestét mutatja meg, majd bezárul előtte. Tehát elveszíti múltját üldöző démonát.) A megoldásban Jókai erősen támaszkodik a francia romantika kelléktárára. A mű világában az erkölcsi értékek fölé rendelődik az erkölcsfeletti értékek szintje: a Senki sziget édeni állapota.
E sziget törvényen és társadalmon kívüli terület. Timár itt találja meg az igazi boldogságot.
A "sziget" az irodalom hagyományos toposza. A rousseau-i gondolat és a romantikus nosztalgia formálták ezt a szigetet, ahol a pénz hatalma megszűnik.
Sárga rózsa (1893)
Műfaja: kisregény.
A kilencvenes évek elején Jókai két olyan regényt is írt, mely kitűnt újszerű tárgyával: a Gazdag szegények (1890) egy pesti külvárosi bérházban, a Sárga rózsa (1893) a hortobágyi pusztán játszódik. Korábban e két helyszín csupán epizódként jelent meg nála.
A mű három fő elemből épül fel: a balladaszerű történetből, a néprajzi jellegű leírásból és az életképekben kibontakozó cselekményből.
A szerelmi bonyodalom a népballadák világát idézi. Elágazások nélküli történet, fontosabb eseményekre szorítkozó előadás. Természetes színhely a civilizációtól érintetlen pusztai táj, és természetes hőse a pusztai ember.
Zárt és különös világ ez. Táj és ember olyan egységet alkot, ami máshol elképzelhetetlen. Szükséges, hogy az elbeszélő pontos leírást adjon. Külső nézőpontból közeledik a tárgyhoz, s népi érdekességű leírásokat használ. A regény kevésbé sikerült részei ezek.
Végtelenül egyhangú táj tárul elénk a műben. Az itt élőknek közönséges, mindennapi környezet. A pusztát több nézőpontból jeleníti meg: a regény finom jelzése, hogy a "betyár" szó mást jelent a bécsi piktor és a gulyás számára; ami az egyiknek érdekesség, a másiknak veszély.
A festő hosszas szerepeltetése a harmadik fejezetben azt a célt szolgálja, hogy érzékeltesse, a pusztai táj megítélésének bizonytalanságát. A piktor ábrázolása erősíti is, ellenpontozza is az elbeszélő álláspontját. Képzelet és valóság viszonylagossága annyira fontos Jókai számára, hogy még a szerkezet egységét is megbontja érte, e kitérő beiktatásával.
A regény meghatározó műfaji eleme az életkép. A cselekmény életképekben bontakozik ki. Ez teszi lehetővé ,hogy a jellemek árnyalttá váljanak. Decsi Sándor és Lacza Ferkó nem csupán szerelmi vetélytársak.
Decsi Sándort igazságérzete vezérli minden tettében, gyűlöli a hazugságot: ezért lesz katona, s végül Klárit is ezért taszítja el. És mégis, a hazugságot is vállalja, csakhogy a lánynak ne essék bántódása akaratlan vétke miatt. Klári alakja is összetett: odaadó és kacér, könnyelmű és bűnbánó egyszerre. A következmény balladába illő: a lány elveszíti mindkét udvarlóját.
A regény nagy értéke a balladai és életképi elem finom ötvözése. Megnő a tárgyak és gesztusok jelentősége: könnyen kapnak jelképes értelmet, mint a címadó "sárga rózsa" és maga a puszta is.
Mikszáth Kálmán (1847 - 1910)
Mikszáth Kálmán irodalmunk egyik legnagyobb művésze. A magyar irodalom fejlődésében korszakos érdemei vannak. A magyar széppróza az ő művészetében szakadt ki Jókai romantikájának bűvköréből, s újra rátalált a realizmus útjára. Az eszményítéstől, a pátosztól fosztotta meg a magyar elbeszélést. Életműve a XX. században tetőző realizmus előkészítője lett.
Mikszáth művei nem érik el a kor európai realizmusának színvonalát. Alkotásaiból hiányzik a teljesség, a társadalomnak az átfogó ábrázolása, mely a francia ill. az orosz realista regények erénye. Jellemábrázolásában kísért még bizonyos romantikus egyoldalúság, s jórészt idegen tőle az elmélyült lélektani elemzés. Előadásmódjában még uralkodnak az élőszóbeli műformák. Hangja nem a tárgyiasan elemző író, hanem a nagy mesemondóé. aki a fordulatos történetre figyel, s nem kutatja annak mélyebb összefüggéseit.
1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Szülőföldjének színeit élete végéig őrizte. Legjobb műveinek színtere a Felvidék, ahol a szlovák és a magyar kultúra keveredett egymással. Szülei jómódú és tehetséges kisbirtokosok voltak, de a családban éltek még legendák nemesi előnevekről.
A rimaszombati gimnáziumban tanult, Selmecbányán érettségizett. Pesten négy évig jogot hallgatott, de diplomát nem szerzett. 1871-ben Mauks Mátyás főszolgabíró mellett Balassagyarmaton szolgabírói esküdként helyezkedett el. Itt ismerkedett meg a megyei élettel, a kialakuló dzsentrivilággal. 1873-ban feleségül vette főnöke lányát, Mauks Ilonát.
Ekkor már állást vállalt Pesten, a Magyar Néplap szerkesztőségében. Írásait nehezen tudta elhelyezni, s kiadott kétkötetnyi novellagyűjteménye sem hozta meg a remélt sikert. Elszegényedett, ezért feleségétől is elvált. A nyomorból az ellenzéki Szegedi Napló meghívása emelte ki. Két és fél évet Szegeden töltött (1878 - 1880), s ez egyik legtevékenyebb korszaka volt: világszemlélete tágult, s szabadon írhatta ellenzéki cikkeit.
1880 végén tért vissza Pestre. 1881-ben a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott, s megmaradt e lapnál mintegy 25 esztendeig. 1881-ben két kis kötete is megjelent, a Tót atyafiak (1881) és A jó palócok (1882-es évszámmal). Ez végre meghozta az elismerést, s ettől kezdve minden művét nagy dicséret fogadta. 1882-ben újra összeházasodott feleségével.
A Petőfi Társaság, a Kisfaludy Társaság, majd a Tudományos Akadémia is tagjává választotta. 1887-től élete végéig a kormánypárt képviselője volt a parlamentben. 1910-ben az egész ország ünnepelte írói pályájának negyvenedik évfordulóját, Mikszáth azonban az ünnepségsorozat után két hét múlva hirtelen meghalt.
ÍRÓI INDULÁSA
Pályáját elbeszélésekkel kezdte. Első novellái Jókai hatását tükrözték. A Tót atyafiak és A jó palócok azonban fordulatot jelentettek írói pályáján: bennük talált rá a maga egyéni hangjára. Az első kötet négy hosszabb novellát, a második 14 kis palóc történetet tartalmaz. Mindegyik írása még romantikus alkotás, de azzal, hogy a paraszti élet felé fordult el is távolodott a patetikus romantikától. Novelláiban a tót és a palóc parasztok, az egyszerű falusi emberek főhőssé nőnek. Az író még idealizálja őket, de ő fedezi fel elsőként a magyar prózában, hogy ezek az emberek is mély és bonyolult lelki életet élnek. Meglátja egyszerű hőseinek lelkében a zaklató konfliktusokat, mely őket emberi értékek tekintetében uraik fölé emeli. Ebben jelentett újat a két kis kötet.
A novelláskötetek történetei azonban nem csupán falusi "idillek". A legtöbb írás mélyén - balladás sejtéssel - ott rejlik egy-egy nyugtalanító tragédia is. Mikszáth parasztjai patriarchális világban élnek, a természet békéje veszi őket körül. Ezt az "idilli" békét mindig feldúlja valami, s ebből bontakozik ki az elbeszélések cselekménye.
E novelláinak jellemző vonása az írói magatartás is. Mikszáth ugyanis a népi mesemondó tudatvilágát imitálja. Beleéli magát a regélő alakjába, s az élőszóbeli előadás fordulataival utánozza. Közbeszúrt anekdotákkal, lírai kitérésekkel, utalgatással, irónikus megjegyzésekkel kívánja ébren tartani az olvasó figyelmét.
"Főszereplővé" lép elő a természet is. A táj él, társalog az emberekkel, olykor közvetlenül is mint igazságot szolgáltató hatalom beleavatkozik az emberek dolgaiba (pl.: "A királyné szoknyája"). Stilisztikai megnyilvánulása ennek a megszemélyesítés.
SZATIRIKUS ÍRÁSOK
Paraszti tárgyú elbeszéléseiben Mikszáth gyermekkorának világát idézte fel, később azonban a hosszabb elbeszéléseket rövidebb írások, szatirikus rajzok, karcolatok váltják fel. (Karcolat: az elbeszélés egyik fajtája, mely néhány vonással érdekes alakokat vagy epizódokat emel ki a a valóságból.) A műfajváltás kapcsolatban van az újságírással, a napilapok igényével is. Az írók rendszeresebben kapnak helyet a lapok ún. tárcarovatában, s itt jelennek meg kisebb novelláik, rövidebb tanulmányaik.
Mikszáth 1882-ben kezdte el a Pesti Hírlap hasábjain az országgyűlési karcolatok írását. Karcolataiban, szatirikus írásaiban a parlament életének furcsaságaival, a dzsentri társadalmának nagyzási mániájával, a közigazgatás ferdeségeivel foglalkozott. A korábbi novellák előadásmódjával szemben bennük kezd átváltani a realista igényű ironikus hangnemre.
Az 1890-es években fokozódott írói éleslátása, gyarapodtak kiábrándító tapasztalatai, s ezek már kinőtték a karcolatok műfaji kereteit. Mikszáth ekkor a regényben kereste a századvégi feudális Magyarország társadalmi bomlásának, a dzsentrik ábrázolási lehetőségeit. Ezek a regények realista fejlődésének fontos állomásait jelzik. Kiemelkedő regényei: Beszterce ostroma (1894), Szent Péter esernyője (1895) és az Új Zrínyiász (1898).
Beszterce ostroma (1894)
Mikszáth a regényt először a Pesti Hírlapban közölte folytatásokban (1894), kötetben 1895 novemberében jelent meg.
Keletkezésének körülményeiről az író tájékoztat: Hősének, gróf Pongrácz Istvánnak históriáját képviselőtársa, gróf Pongrácz Károly mesélte neki.
Az anekdotát, ezt a népi fogantatású műfajt (rövid, csattanós, tréfás történet) Mikszáth is felhasználta. Innen származik sajátos elbeszélő hangja. Az anekdotában észrevette a tipikus tartalmat: egy-egy magatartásforma eltúlzott, de társadalmilag jellemző vonásait. Az anekdota segítette valóságábrázoló művészetét, de akadálya volt már, a 90-es években a nagyszabású kompozíciónak.
A későn született ember
Anekdotából lépett elő a mű főhőse, Pongrácz István is.
Messziről indítja az író a cselekményt. Két egymástól térben és időben is független novellából áll az első két rész (Estella; Kedélyes atyafiak). A két főszereplő, Pongrácz és Apolka sorsa csak a harmadik részben (A túsz) fonódik össze. Ettől kezdve egységesebb kompozíciójú a mű, a negyedik fejezettől (Az éj) az események is felgyorsulnak s a meseszálak újra egyesülnek.
Anekdotával kezdődik a regény. (Nedec vára a Habsburgok várromboló bosszújától azon a címen menekült meg, hogy kastély. Valahol Zsolna közelében, a Felvidék hegyei között állhatott.) A színhely bemutatása elnagyolt, az írót jobban érdekli a környék mondavilágának hangulata. A táj elmaradott. Tökéletesen fejezi ki elmaradottságát a műből vett mondat: "Ide ugyan be nem tolakodik a XIX. század."
Gróf Pongrácz István, a várúr sem vette észre, vagy nem is akarta észrevenni az idő múlását. Fura, "későn született" ember volt, hóbortjainak élő figura. A XVII. században megállt számára az idő, s egy régi kor erkölcsei szerint rendezte be életét. A XIX. század 70-es éveiben (az elszórt célzások erre az időre valószínűsítik a regény központi cselekményét) fejébe vette, hogy érvényesíti öröklött feudális jogait.
(Hadsereget szervezett, s, hogy asszony is legyen a háznál agy vándor cirkusztársulattól 600 forintért megvásárolta Donna Estellát. Ő lett a "várasszony". A mindennapi életet a várban a lovagi szokások rendje irányította.)
Mikszáth lélektanilag nem fejti meg Pongrácz rögeszméit. Kerüli a részletes leírásokat, csak vázlatos vonásokkal mutatja be hőseit. Jellemzésének módja az anekdotikus érdekességek hajszolása. Szinte kényszer űzi az írót, hogy mindenről tájékoztassa az olvasót. Ennek érdekében sok kitérést enged meg magának. A tény- és életanyag elmondásában azonban szűkszavú.
(Pongrácz István külsejét is csak egyetlen mondatban írja le, s a következő mondatban már egy közbevetett anekdota bevetését kezdi.)
Magyar Don Quijote
Szinte minden kritika megállapította, hogy Mikszáth megteremtette a "magyar Don Quijotét". A spanyol Cervantes (1547 - 1616) regényének (Don Quijote de la Mancha) főszereplője és Pongrácz István között valóban sok hasonlóság van (mindketten egy letűnt világ ideáljaihoz ragaszkodnak csökönyösen), de jelentős eltérések is adódnak. A spanyol író hőse felcsap lovagnak, s a világboldogító eszmékért rajong. Pongrácz Istvánnak saját maga a hóbortjainak központja és célja, nyugodtan éli a maga különc életét. A regény cselekménye abból alakul ki, hogy a környék közreműködik Pongrácz bolondságaiban.
Mikszáth tudatosan bizonytalanságban tartja, hogy őrült-e a várúr, vagy nem. Csak ez a szándékolt homály szolgálhatja az író céljait. Mikszáth nem egy "különc" magatartását kívánja ábrázolni, akinek illúziói mániává erősödnek.
Az író nem azonosul hősével, kívülről és ironikusan szemléli, de rokonszenvet is érez iránta. Pongrácz lényében van valami a lovagi finomság, tisztaság. Nemcsak más, hanem különb is, mint a jelenben élő dzsentrik túlnyomó többsége, mint környezete.
Úri svihákok
A szomszédban élő Behenczy bárókban megteremtette Mikszáth az erkölcsileg lezüllött, elszegényedett, de életmódjához ragaszkodni akaró dzsentri típusát.
A fiatal Behenczy báró Nedec várában kívánja megtalálni szerencséjét. Pongrácz ki is nevezi várorvosnak, majd ezredtulajdonosnak, s végül előkóstolónak. Behenczy azonban megszökteti Estellát, s Besztercebányára menekülnek. Pongrácz kiadásukat kért, de követeit kinevették s elzavarták. István gróf másnap haddal vonult Beszterce ellen.
Apolka
A regény második részében (Kedélyes atyafiak) megszakad, s hosszú időre el is tűnik az eddigi cselekményszál. Az író egy új novellába kezd: Apollónia történetébe. Mikszáth kiszélesíti a regény társadalmi hátterét, a különc és a svihák arisztokrácia mellett bemutatja a polgárságot is.
(A zsolnai vaskereskedő fiainak, a három Trnowszky-fivérnek a történetei s anekdoták sorából áll. György orvos lett, és szegény maradt. Halála után kislány, Apollónia nevelését testvéreire hagyta. Péter és Gáspár meggazdagodtak, de gyűlölték egymást. Közös jellemzőjük a mohóság, az irigység. S mindketten ugyanolyan könyörtelenül teszik ki Apolkát az utcára. A kislány Klivényiéknél talál menedéket, de Klivényinek megfordul a fejében, hogy feleségül veszi. Ekkor a kisemmizett leány az öngyilkosság felé fordul. Másnap találnak rá a Vág folyó partján.)
A túsz
A gróf és Apolka sorsa a regény harmadik részében kapcsolódik össze. A hadak éppen aznap érkeztek Zsolnára, amikor Apolkát ájultan találta a folyó partján Blázy polgármester hajdúja.
Amíg Apolka nem lépett be az életébe, addig Pongrácz egy anekdota hőseként állt előttünk. Ettől kezdve egyénisége elmélyül, s drámai hangsúllyal gazdagodik. Apolkával szemben magatartása a kifogástalan lovagé: apa módjára bánik vele, s kész örökbe is fogadni. Maga sem tudta, hogy az, amit apai érzésnek hisz, tulajdonképpen szerelem. A maga középkori hóbortjaival védte e lelkében kicsírázó tisztázatlan érzést.
"Pongrácz ábrándjai (...) Apolka alakján keresztül ütköznek össze a legélesebben a valósággal. (...) Apolka és Tarnóczy Emil szerelmében a valóság tört be (...) ábrándvilágába. Ezt érezte meg István gróf, s ez lökte mélyebbre az őrületbe." /Király István: Mikszáth Kálmán/
Az utolsó várúr halála
A regény végén Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Miután Tarnóczy Emil visszavásárolta 600 forintért Estellát Behenczy bárótól, a besztercei "szenátorok" visszavitték Nedecre a megszökött "várasszonyt". István gróf lemondott a túszról, de lemondott az életéről is, hiszen a szerelem összetörte ábrándvilágát. Egy hatalmas koporsót készíttetett, hogy kedvenc lovával együtt temethessék el, s öngyilkos lett.
A regény befejezését inkább a tragédia jellemzi. Pongrácz Istvánt nem a lován temették el, hanem csak egyedül. Az ábrándokat szertefoszlató valóság győzelmét hangsúlyozza az író az utolsó sorokban is.
Mikszáth keserűsége abban rejlik, hogy a nemes elveket, eszményeket csak egy őrült veszi komolyan, a többiek számára ezek üres pózzá szegényültek.
Új Zrínyiász
A regény bevezetésében (A praeludium) az író "modern politikai rajz"-nak nevezte művét, s az volt bevallott célja, hogy "a középkori szokásokat" szembeállítsa az akkori "modern felfogással". Mikszáth azonban nem a középkort szembesítette az újjal, hanem saját kara jelenét mutatta be.
Az irónia feltűnik a regény elején, de később megváltozik a hangnem, s átadja helyét a keserű szatírának. (A szatíra egyfajta nézőpont, ábrázolási módszer; éles gúnnyal fordul minden önmagát túlhaladott törekvés felé, s ezeket leleplezi.)
Az Új Zrínyiász (1898) alapötlete a szatírák hagyományos formájára emlékeztet. A szatíraírónak szüksége van a túlzásra. Mennél meghökkentőbb az a nézőpont, ahonnan kora társadalmát szemlél, annál kirívóbbak az ábrázolni kívánt ellenmondások, visszásságok. A szatíra időben vagy térben távoli dolgokat ránt egybe, s ez teszi lehetővé, hogy feltűnővé váljanak a természetesnek ható ferdeségek.
Mikszáth maga is figyelmeztet, hogy az olvasónak bele kell élnie magát a regény megírásának idejébe. Ebben az időben ugyanis magasra csapott a hamis öntudat, a kritikátlan nemesi-dzsentri gőg. Ebbe szólt bele Mikszáth keserű kiábrándultsága: Zrínyi Miklóst feltámasztotta művében, s újkori sorsa lett a millenáris nagyzási hóbort kegyetlen kritikája.
A szatíra erejét csak fokozta, hogy nemcsak a feltámasztott eposzi hősök voltak valódi történelmi alakok, hanem saját nevükön szerepeltek a XIX. század végének vezető politikusai is. Csak a mellékszereplők voltak az író képzeletének szülöttei.
Az Új Zrínyiász nem eposz lett, hanem metsző szatíra. Mikszáth azt mutatta meg, hogyan semmisítették meg a nagyságot Zrínyiben a kiegyezéskori Magyarország hazug illúziói.
A gavallérok (1897)
Mikszáth írásiban legtöbbet a dzsentrivel foglalkozott. A középnemesség a polgári átalakulás során elveszítette földbirtokát, elszegényedett, de meg akarta tartani az előkelő életmód látszatát.
Az 1890-es évek tökéletesre formált, szerkezetileg is kitűnően megkomponált kisregénye A gavallérok (1897).
A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908)
Mikszáth A gavallérokban még elnéző mosollyal szemléli a dzsentrik úri hóbortjait, de a későbbi években keményebben ítélte el a dzsentrik felelőtlenségét, üres életét. Élete utolsó évtizedének terjedelmes regényei közül (Különös házasság, 1900; A fekete város, 1910) A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908) c. jut el a legkeserűbb, illúziótlan bírálatig. Szerkezetileg ez a regénye is széthulló, több novella füzére, s az anekdotikus szerkesztésmód akadálya az írói szándék megnyilvánulásának.
Főszereplője Noszty Feri, a tékozló huszárhadnagy, akinek egy váltóhamisítási ügy miatt el kellett hagynia a hadsereget. Semmihez sem ért, dolgozni nem akar. Egy vagyonos polgárlánynak, Tóth Marinak millióit szeretné megkaparintani; s ehhez az egész Noszty úri rokonság is a kezére játszik.Noszty Feri "kompromittálja" az ártatlan Tóth Marit, hogy így kikényszerítse a házasságot. A lány apja, Tóth Mihály, aki egyedül száll szembe a Noszty rokonsággal, meg is rendezi a lakodalmat, ahol bejelenti, hogy nem lesz esküvő, nem adja a lányát a hozományvadász Noszty Ferihez, s Mari már külföldre utazott.
Az írói keserűség Noszty Feri alakjában összpontosul. Feri lovagias modora aljas cinizmust takar. Az erkölcsi érzék hiánya és érzelmi üresség jellemzi: a szerelmet is csak hazudja. A regény végén ugyan Noszty Feri felsül, de Mikszáth tétovasága is jelentkezik: Noszty Ferit a kudarc nem rázza meg, egy vállrándítással tovább éli aljas, cinikus életét.
A regény központi szereplői közül csak egyetlen pozitív hős található: az iparosból milliomossá lett Tóth Mihály., az ő alakját Mikszáth romantikusan eszményíti. Ideális polgár, de nem önző burzsoá. Csak magánéletben volt cselekvő, a közéletbe nem szólt bele. "Időszerű volt nálunk ez a típus, de megkésett is. (...) Időszerű volt, mert a feudális maradványok elleni harc a nemzeti fejlődés központi kérdése volt. De megkésett is, mert a polgárság ebben a küzdelemben nem képviselt igazi történelmi erőt. Ezt az ellentmondást nem tudta feloldani Mikszáth." /Király István/
Élete, egyénisége
Komáromban született, nemesi családból. Apja ügyvéd. A szülői ház szellemét a kálvinista erkölcs mellett a liberális felvilágosultság jellemezte. Szülővárosának is sokat köszönhetett: Komárom, mint kereskedelmi központ jelképe volt a polgárosodásnak.
A félénk kisfiú csodagyereknek számított, első verseskötete tízéves korában jelent meg. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, s barátságuk Kecskeméten mélyül el igazán. Bár ügyvédi oklevelet is szerzett, első regényének, a Hétköznapok (1846), sikere után az írói pályára lépett.
Az ellenzéki középnemesség fiai közül kerültek ki barátai, társai. Pesten tagja lett a Tízek Társaságának, 1847-ben átvette az Életképek c. folyóirat szerkesztését. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalommal és az utópista szocialistákkal ismerkedett. Demokratikus érzelmeit az is kifejezte, hogy nevében az y-t i-re változtatta. 1848. március 15-én a 12 pontot - melynek fogalmazásában is részt vett- ő olvassa fel a Pilvax kávéházban.
Állásfoglalásaiban szívesen engedte, hogy nála határozottabb egyéniségek irányítsák. Március 15-én ismerkedett mag a Nemzeti Színház színésznőjével, laborfalvi Rózával, akit rövidesen feleségül vett. Jókai anyja és barátai ellenezték a házasságot, s ez is szerepet játszott abban, hogy Petőfivel megromlott a kapcsolata.
A szabadságharc idején újságíróként részt vállalt a politikai életben. Elkísérte Kossuthot körútjaira, de támogatta a Békepártot is (kritikai hadjáratával érték el, hogy a rendőrminiszter, Madarász László lemondjon).
Világos után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolati óvták meg: felíratta Jókai nevét a komáromi várvédők listájára, akik menlevelet kaptak. Jókai kezdetben álnéven (Sajó) kénytelen írásait közölni,s az 1854-ben megjelenő Vasárnapi Újság is csak főmunkatárskánt tüntette fel, jóllehet ő volt a lap gazdája.
Művészete az ötvenes évekre ért be. Elismerést az elbeszéléskötetei (Csataképek, Egy bújdosó naplója; mindkettő 1850) és regényei, pl.: az Egy magyar nábob (1853 - 54) hoztak. A humoros és elégikus múltidézés reményt keltett az önkényuralom éveiben.
Világképe különbözött pályatársaitól, pl.: Kemény Zsigmond vagy Arany János álláspontjától. Őszintén hitt a nemzet jobb jövőjében. A korlátok ellen az egyén és a közösség feltétlenül győzedelmesnek képzelt akaratát szegezte. Megértést mutatott a nemzetiségi sérelmek iránt, ugyanakkor a felekezeti és társadalmi ellentétek okaihoz értetlenül közeledett.
A politikába 1861-ben kapcsolódik be: képviselőnek választják, s a határozati párthoz csatlakozik. Életre szóló barátságot köt Tisza Kálmánnal, aki Teleki László öngyilkossága után a párt vezetője lett. Mint A Hon c. hírlapnak (1863 - 1882) szerkesztője mindig pártjának népszerűsítésére törekedett.
Jókaival esztétikai és politikai szempontok is szembeállították a Deák Ferencet követő írókat. Jókai nem ítélet Kossuth 1848 - 49-es politikáját illúziókergetésnek.
1867-től ellenzéki, 1875-től pedig - Tisza hatalomra jutásával - kormánypárti képviselő. Az uralkodóházhoz, így Rudolf trónörököshöz is baráti viszony fűzte.
A hetvenes évektől ünneplésben volt része. 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társaság az elnökévé választotta. Felesége halála (1886) után fogadott lánya és annak férje, Feszty Árpád próbált kisebb irodalmi szalont kialakítani körülötte.
A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát az egész nemzet ünnepelt, s ekkor jelentették meg műveinek százkötetes díszkiadását. Néhány év múlva feleségül vett egy fiatal színésznőt, mely esemény országos felháborodást keltett. Utolsó éveit külföldön töltötte, s itthon is visszavonultan élt. 1904. május 5-én halt meg.
MŰVÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA
Művészetét a magyar romantikus prózairodalom legnagyobb teljesítményeként tarthatjuk számon. Művei, főleg regényei teremtették meg a mai értelemben vett olvasóközönséget.
Élete folyamán ontotta műveit. Számtalan író és áramlat hatását fogadta be. (Nemcsak az angol és francia romantikusoktól - Walter Scott-tól, Dumas-tól - hanem Dickens-től, Vernétől és Zolától is igyekezett tanulni.) Életműve mégis egységes, látásmódja korán kialakult.
Az egészen korai és kései műveit leszámítva, melyekben a kalandos elem jut túlsúlyra, művészetét sajátos kettősség: romantika és népiesség keverése jellemzi. A romantika jellegzetes eszközei: a látomásszerű leírás, a fordulatos cselekmény, a szélsőséges jellemek, az ellentétező nyelv. A népiesség vívmányi: az eleven életanyag hol idilli, hol tréfás bemutatása, az életképszerű, a népies és az anekdotikus előadás. Jókai a fellépő népies irány képviselője és a francia-angol romantika honosítója.
Nyelvezete magyaros, árnyalt, eleven, mely kiváló elbeszélő tehetséggel párosul. Gyulai Pál írta róla: "Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit", illetve máshol "Elevenebb és magyarosb minden eddigi regényírónknál".
Műveiben gyakran előfordul, hogy a leírt nyugalmas helyzet feszültté válik az ellentétező előadásmód révén. A hosszabb, aprólékos leírást már-már csattanószerűen ható mondatok követik, s ez a ritmusváltás újabb feszültség forrása.
A műveit stílusegység és jelentésbeli egység jellemzi. Fordulatos cselekménybonyolítás nélkül is nagyfokú feszültséget képes kelteni pusztán az előadásmódja révén.
Regényeinek szerkezete általában egyszerű: a cselekmény vonalszerű, színhelyek és a bonyodalmak váltakozása kronologikus, hosszabb leíró vagy értekező rész ritkán szakítja meg a történetmondást, a háttér szerepe elhanyagolható.
Regényei mégsem egyhangúak. A kaland padig csak egyik építőeleme műveinek. A szerkezet sokszor a pikareszk (pikareszk: A kalandregénynek a spanyoloknál a XVI. században kialakult változata, mely általában realisztikus, de gunyoros és keserű életszemlélet is jellemzi.) regényre emlékeztet, de az egyes epizódok műfaj eltér. Jókai különböző műfaji elemeket egyesít, társít: a humoros anekdota, a bensőséges életkép, a játékos kaland és a komolyan vett mese keverednek műveiben.
Legtöbb regényében az egyik vagy a másik műfaji elem kerül túlsúlyba. (Az Egy magyar nábob fő cselekményszálának két anekdotakör adja pillérét: az egyik a parlagi magyar oligarchia viselt dolgait, a másik az örökösödési per történetét foglalja magában. A kőszívű ember fiai (1869) kiinduló helyzete, Ödön és Richárd kalandos utazása, a hármas szám s az, hogy a legkisebb fiú vállalja az áldozatot, a népmesék logikáját követi.)
Hasonló módon válik uralkodóvá a kaland (A lőcsi fehér asszony, 1855) vagy az életkép (Sárga rózsa, 1893).A vallomás ritkán válik meghatározóvá (A tengerszemű hölgy, 1890), az első személyben előadott önéletrajz is formális keretnek bizonyul különféle kalandok elbeszéléséhez (Egy hírhedett kalandor a XVIII. századból, 1879).
A különféle műfaji elemek vegyítése miatt regényeiben nem találunk egységesen ábrázolt következetesen viselkedő jellemeket. Jókai regényeinek legfeltűnőbb figurái kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott mesehősök, akik eltüntetnek minden akadályt az útjukból. Nemcsak verhetetlenek, hanem sérthetetlenek is, de ezért néhány vonásra korlátozott lelki életet élnek.
Jókai, regényeinek szereplőit eszmék szócsöveivé alakítja. (Pl.: a Fekete gyémántok (1870) Berend Ivánja s a többi szereplője egyben a boldogító eszmék szócsövei is) Jókai hajlamos a mesét példázattá emelni.
A mese és a kalandtörténet világa kétértékű. A hősökkel szemben felvonulnak a gonoszok, akik a legtöbb esetben kicsinyes céloktól vezetett intrikusok, és nem is igazán nagyszabásúak. A negatív figurák komikus megvilágításba kerülnek. A cselszövés és árulás ritkán okoz katasztrófát, a bűnösök pedig feltétlenül meglakolnak.
Más a helyzet az életképszerű ábrázolásban megjelenített mellékszereplőkkel. Az eltérő műfaji lehetőségek magyarázzák Jókai jellemábrázolásának kettősségét: a főszereplő hősök és gonoszok elrajzolt, képtelen tulajdonságaival szemben a mellékszereplők hihető motiválást kapnak.
Az anekdotikus bemutatás is gyakran vegyül életképszerűvel. (Kárpáthy János az Eppur si mouve, É mégis mozog a föld, illetve az Egy magyar nábob. regényben a vidéki nemesúr anekdotikus figurájának az életképszerű részletezés miatt is jelentősebbek "méretei": létmódja meghasonlottságot takar. De János úr hazafias érzelmű. Az Egy magyar nábob nemzeti típusalanyt nyújt: Kárpáthy Jánost egyfelől a hazafiatlan, hivalkodó arisztokrata (Kárpáthy Abellino), és a haza felemeléséért felelősséget érző, reformer arisztokrata (Szentirmay Rudolf) típusával szembesíti. A főhős az ellentétes erők között alakul tevékeny emberré.)
Az átlátszó értékszerkezet a magyar félmúltban és jelenben játszódó regényeiben egy korszerű és hatékony nemzeti mitológia megteremtését szolgálja. E mitológiát a távlattalálás hite és bizalma hatja át. Ugyanakkor alábecsüli a visszahúzó erők szerepét, súlyát. Nem alaptalanul vetették Jókai szemére, hogy osztozik a széles körű illúziókban, és még erősíti is azokat.
Nemcsak az a feltűnő, hogy mindig elejét veszi a tragikus kifejletnek (akár a legképtelenebb eszközökkel is), hanem az is, hogy azonos távolságból szemléli regényvilágának valamennyi szereplőjét és jelenségét.
Művészi világképének e sajátosságai okozzák, hogy ha elbeszélői varázsa által hagyjuk magunkat vezetni, nem érzünk hiányt (a részek egy nagy értelmes egész felé mutatnak), ha azonban az egész felől nézzük a részt, az összefüggések esetlegesnek bizonyulnak. Ezzel magyarázható, hogy Jókai művészetét az igényesebb irodalmi közvélemény kisebb lelkesedéssel fogadta.
1890-től két fő irányban próbált újat alkotni: egyrészt realista témák feldolgozásával (Gazdag szegények, 1890), másrészt népi motívumok falhasználásával (Sárga rózsa, 1893).
Írásművészetének összefoglalt jellemzői:
1.- életszerű (az akkori regényekhez képest)
2.- életélmény jellemzi
3.- a hősök magasabb "hőfokú" érzelemvilággal rendelkeznek
4.- általánosítások, megérzések (intuíciók) sora a regényekben
5.- mesei funkciók, mítikus elemek felvállalása
6.- egyszeri, különleges és tökéletes hősök
pl.: démoni hősök
a "jók" - Kárpáthy Zoltán
7.- a hősiesség tisztító ereje
pl.: Kárpáthy Zoltán
8.- kedveli a különlegest, az egyedit; az egyéniséget ellentétbe állítja az átlagossal (a típussal)
9.- regénystílusa nem egynemű, hanem kevert műfajú; fellazítja a regény, az elbeszélés kereteit és megtalálhatóak:
pl.: anekdoták
mondai elemek
mesei motívumok
eposzi kellékek
10.- változatos esztétikai hatások
pl.: tragikum, fenség, komikum, groteszk, fantasztikum, irónia, szép,rút keveredése
Az arany ember (1872)
Jókai legnépszerűbb regénye, kései utószava szerint írójának is legkedvesebb alkotása, mely romantikus nemzeti irányregény. Szokatlan mű rendhagyó hőssel. Timár Mihály a regény elején még mesehős. Szemünk láttára alakul át hajósból üzletemberré. S a regény túlnyomó részében ez a mesehős változik meghasonlott emberré.
Jókai műveiben nem ritka a válsághelyzet sem a magánéletben, sem a közéletben, de a kettő mindig együtt jár, vagy legalábbis ellensúlyozza egymást. E művében azonban megbomlik a kettő egysége, s egymást kizáró értékként kerülnek szembe. Timár választás elé kerül: vagy a közéleti sikert, vagy a boldogságot nyerheti el.
Jókai egyetlen hőse, aki tragikus határhelyzetbe kerül. Mert ez a "mesehős" erkölcsileg nem feddhetetlen. Az eltulajdonított kincs hozza meg szerencséjét, s e vétek árnya minden sikerére rávetül. A tolvajlás érzete fűződik előbb a gazdagsághoz, majd bűntudata egyetemessé válik.
A regény szereplői romantikusan megrajzolt alakok. Velük szemben áll Timár, aki bonyolult jellem. A regény elején úgy ismerjük meg, mint, aki irtózik minden becstelenségtől. Erkölcsi igényessége az "első lopás" után is megmarad. Lelkiismeret nemcsak az erkölcsi kisiklástól óvja meg, hanem még az üzleti élettől is elidegeníti.
Az első és egyetlen vétség mégis olyan súllyal nehezedik rá, hogy összeroppantja, és végül az öngyilkosság szélére sodorja. Bűn és bűntelenség egyensúlya teszi romantikusan talányossá Timár alakját. Az mű líraian megjelenít a romantika eszközeivel. Egyrészt a hatalmas ívű belső monológokkal: az elbeszélő azonosítja nézőpontját Timáréval. Ezért az arany ember "vallomás-regény" is, bár nem egyes szám első személyű, s nincs önéletrajzi jellege sem.
A lírai megjelenítés másik eszköze a tájrajz. A regény látomásszerű tájai Timár lelkivilágának változásait fejezik ki. A műben igen sokszor megjelenő "vörös félhold" mintegy jelzi Timár életének fordulatait.
Az arany ember cselekménye nem végződik tragikusan. (A rianás, amelybe magát ölni akarja, Krisztyán holttestét mutatja meg, majd bezárul előtte. Tehát elveszíti múltját üldöző démonát.) A megoldásban Jókai erősen támaszkodik a francia romantika kelléktárára. A mű világában az erkölcsi értékek fölé rendelődik az erkölcsfeletti értékek szintje: a Senki sziget édeni állapota.
E sziget törvényen és társadalmon kívüli terület. Timár itt találja meg az igazi boldogságot.
A "sziget" az irodalom hagyományos toposza. A rousseau-i gondolat és a romantikus nosztalgia formálták ezt a szigetet, ahol a pénz hatalma megszűnik.
Sárga rózsa (1893)
Műfaja: kisregény.
A kilencvenes évek elején Jókai két olyan regényt is írt, mely kitűnt újszerű tárgyával: a Gazdag szegények (1890) egy pesti külvárosi bérházban, a Sárga rózsa (1893) a hortobágyi pusztán játszódik. Korábban e két helyszín csupán epizódként jelent meg nála.
A mű három fő elemből épül fel: a balladaszerű történetből, a néprajzi jellegű leírásból és az életképekben kibontakozó cselekményből.
A szerelmi bonyodalom a népballadák világát idézi. Elágazások nélküli történet, fontosabb eseményekre szorítkozó előadás. Természetes színhely a civilizációtól érintetlen pusztai táj, és természetes hőse a pusztai ember.
Zárt és különös világ ez. Táj és ember olyan egységet alkot, ami máshol elképzelhetetlen. Szükséges, hogy az elbeszélő pontos leírást adjon. Külső nézőpontból közeledik a tárgyhoz, s népi érdekességű leírásokat használ. A regény kevésbé sikerült részei ezek.
Végtelenül egyhangú táj tárul elénk a műben. Az itt élőknek közönséges, mindennapi környezet. A pusztát több nézőpontból jeleníti meg: a regény finom jelzése, hogy a "betyár" szó mást jelent a bécsi piktor és a gulyás számára; ami az egyiknek érdekesség, a másiknak veszély.
A festő hosszas szerepeltetése a harmadik fejezetben azt a célt szolgálja, hogy érzékeltesse, a pusztai táj megítélésének bizonytalanságát. A piktor ábrázolása erősíti is, ellenpontozza is az elbeszélő álláspontját. Képzelet és valóság viszonylagossága annyira fontos Jókai számára, hogy még a szerkezet egységét is megbontja érte, e kitérő beiktatásával.
A regény meghatározó műfaji eleme az életkép. A cselekmény életképekben bontakozik ki. Ez teszi lehetővé ,hogy a jellemek árnyalttá váljanak. Decsi Sándor és Lacza Ferkó nem csupán szerelmi vetélytársak.
Decsi Sándort igazságérzete vezérli minden tettében, gyűlöli a hazugságot: ezért lesz katona, s végül Klárit is ezért taszítja el. És mégis, a hazugságot is vállalja, csakhogy a lánynak ne essék bántódása akaratlan vétke miatt. Klári alakja is összetett: odaadó és kacér, könnyelmű és bűnbánó egyszerre. A következmény balladába illő: a lány elveszíti mindkét udvarlóját.
A regény nagy értéke a balladai és életképi elem finom ötvözése. Megnő a tárgyak és gesztusok jelentősége: könnyen kapnak jelképes értelmet, mint a címadó "sárga rózsa" és maga a puszta is.
Mikszáth Kálmán (1847 - 1910)
Mikszáth Kálmán irodalmunk egyik legnagyobb művésze. A magyar irodalom fejlődésében korszakos érdemei vannak. A magyar széppróza az ő művészetében szakadt ki Jókai romantikájának bűvköréből, s újra rátalált a realizmus útjára. Az eszményítéstől, a pátosztól fosztotta meg a magyar elbeszélést. Életműve a XX. században tetőző realizmus előkészítője lett.
Mikszáth művei nem érik el a kor európai realizmusának színvonalát. Alkotásaiból hiányzik a teljesség, a társadalomnak az átfogó ábrázolása, mely a francia ill. az orosz realista regények erénye. Jellemábrázolásában kísért még bizonyos romantikus egyoldalúság, s jórészt idegen tőle az elmélyült lélektani elemzés. Előadásmódjában még uralkodnak az élőszóbeli műformák. Hangja nem a tárgyiasan elemző író, hanem a nagy mesemondóé. aki a fordulatos történetre figyel, s nem kutatja annak mélyebb összefüggéseit.
1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Szülőföldjének színeit élete végéig őrizte. Legjobb műveinek színtere a Felvidék, ahol a szlovák és a magyar kultúra keveredett egymással. Szülei jómódú és tehetséges kisbirtokosok voltak, de a családban éltek még legendák nemesi előnevekről.
A rimaszombati gimnáziumban tanult, Selmecbányán érettségizett. Pesten négy évig jogot hallgatott, de diplomát nem szerzett. 1871-ben Mauks Mátyás főszolgabíró mellett Balassagyarmaton szolgabírói esküdként helyezkedett el. Itt ismerkedett meg a megyei élettel, a kialakuló dzsentrivilággal. 1873-ban feleségül vette főnöke lányát, Mauks Ilonát.
Ekkor már állást vállalt Pesten, a Magyar Néplap szerkesztőségében. Írásait nehezen tudta elhelyezni, s kiadott kétkötetnyi novellagyűjteménye sem hozta meg a remélt sikert. Elszegényedett, ezért feleségétől is elvált. A nyomorból az ellenzéki Szegedi Napló meghívása emelte ki. Két és fél évet Szegeden töltött (1878 - 1880), s ez egyik legtevékenyebb korszaka volt: világszemlélete tágult, s szabadon írhatta ellenzéki cikkeit.
1880 végén tért vissza Pestre. 1881-ben a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott, s megmaradt e lapnál mintegy 25 esztendeig. 1881-ben két kis kötete is megjelent, a Tót atyafiak (1881) és A jó palócok (1882-es évszámmal). Ez végre meghozta az elismerést, s ettől kezdve minden művét nagy dicséret fogadta. 1882-ben újra összeházasodott feleségével.
A Petőfi Társaság, a Kisfaludy Társaság, majd a Tudományos Akadémia is tagjává választotta. 1887-től élete végéig a kormánypárt képviselője volt a parlamentben. 1910-ben az egész ország ünnepelte írói pályájának negyvenedik évfordulóját, Mikszáth azonban az ünnepségsorozat után két hét múlva hirtelen meghalt.
ÍRÓI INDULÁSA
Pályáját elbeszélésekkel kezdte. Első novellái Jókai hatását tükrözték. A Tót atyafiak és A jó palócok azonban fordulatot jelentettek írói pályáján: bennük talált rá a maga egyéni hangjára. Az első kötet négy hosszabb novellát, a második 14 kis palóc történetet tartalmaz. Mindegyik írása még romantikus alkotás, de azzal, hogy a paraszti élet felé fordult el is távolodott a patetikus romantikától. Novelláiban a tót és a palóc parasztok, az egyszerű falusi emberek főhőssé nőnek. Az író még idealizálja őket, de ő fedezi fel elsőként a magyar prózában, hogy ezek az emberek is mély és bonyolult lelki életet élnek. Meglátja egyszerű hőseinek lelkében a zaklató konfliktusokat, mely őket emberi értékek tekintetében uraik fölé emeli. Ebben jelentett újat a két kis kötet.
A novelláskötetek történetei azonban nem csupán falusi "idillek". A legtöbb írás mélyén - balladás sejtéssel - ott rejlik egy-egy nyugtalanító tragédia is. Mikszáth parasztjai patriarchális világban élnek, a természet békéje veszi őket körül. Ezt az "idilli" békét mindig feldúlja valami, s ebből bontakozik ki az elbeszélések cselekménye.
E novelláinak jellemző vonása az írói magatartás is. Mikszáth ugyanis a népi mesemondó tudatvilágát imitálja. Beleéli magát a regélő alakjába, s az élőszóbeli előadás fordulataival utánozza. Közbeszúrt anekdotákkal, lírai kitérésekkel, utalgatással, irónikus megjegyzésekkel kívánja ébren tartani az olvasó figyelmét.
"Főszereplővé" lép elő a természet is. A táj él, társalog az emberekkel, olykor közvetlenül is mint igazságot szolgáltató hatalom beleavatkozik az emberek dolgaiba (pl.: "A királyné szoknyája"). Stilisztikai megnyilvánulása ennek a megszemélyesítés.
SZATIRIKUS ÍRÁSOK
Paraszti tárgyú elbeszéléseiben Mikszáth gyermekkorának világát idézte fel, később azonban a hosszabb elbeszéléseket rövidebb írások, szatirikus rajzok, karcolatok váltják fel. (Karcolat: az elbeszélés egyik fajtája, mely néhány vonással érdekes alakokat vagy epizódokat emel ki a a valóságból.) A műfajváltás kapcsolatban van az újságírással, a napilapok igényével is. Az írók rendszeresebben kapnak helyet a lapok ún. tárcarovatában, s itt jelennek meg kisebb novelláik, rövidebb tanulmányaik.
Mikszáth 1882-ben kezdte el a Pesti Hírlap hasábjain az országgyűlési karcolatok írását. Karcolataiban, szatirikus írásaiban a parlament életének furcsaságaival, a dzsentri társadalmának nagyzási mániájával, a közigazgatás ferdeségeivel foglalkozott. A korábbi novellák előadásmódjával szemben bennük kezd átváltani a realista igényű ironikus hangnemre.
Az 1890-es években fokozódott írói éleslátása, gyarapodtak kiábrándító tapasztalatai, s ezek már kinőtték a karcolatok műfaji kereteit. Mikszáth ekkor a regényben kereste a századvégi feudális Magyarország társadalmi bomlásának, a dzsentrik ábrázolási lehetőségeit. Ezek a regények realista fejlődésének fontos állomásait jelzik. Kiemelkedő regényei: Beszterce ostroma (1894), Szent Péter esernyője (1895) és az Új Zrínyiász (1898).
Beszterce ostroma (1894)
Mikszáth a regényt először a Pesti Hírlapban közölte folytatásokban (1894), kötetben 1895 novemberében jelent meg.
Keletkezésének körülményeiről az író tájékoztat: Hősének, gróf Pongrácz Istvánnak históriáját képviselőtársa, gróf Pongrácz Károly mesélte neki.
Az anekdotát, ezt a népi fogantatású műfajt (rövid, csattanós, tréfás történet) Mikszáth is felhasználta. Innen származik sajátos elbeszélő hangja. Az anekdotában észrevette a tipikus tartalmat: egy-egy magatartásforma eltúlzott, de társadalmilag jellemző vonásait. Az anekdota segítette valóságábrázoló művészetét, de akadálya volt már, a 90-es években a nagyszabású kompozíciónak.
A későn született ember
Anekdotából lépett elő a mű főhőse, Pongrácz István is.
Messziről indítja az író a cselekményt. Két egymástól térben és időben is független novellából áll az első két rész (Estella; Kedélyes atyafiak). A két főszereplő, Pongrácz és Apolka sorsa csak a harmadik részben (A túsz) fonódik össze. Ettől kezdve egységesebb kompozíciójú a mű, a negyedik fejezettől (Az éj) az események is felgyorsulnak s a meseszálak újra egyesülnek.
Anekdotával kezdődik a regény. (Nedec vára a Habsburgok várromboló bosszújától azon a címen menekült meg, hogy kastély. Valahol Zsolna közelében, a Felvidék hegyei között állhatott.) A színhely bemutatása elnagyolt, az írót jobban érdekli a környék mondavilágának hangulata. A táj elmaradott. Tökéletesen fejezi ki elmaradottságát a műből vett mondat: "Ide ugyan be nem tolakodik a XIX. század."
Gróf Pongrácz István, a várúr sem vette észre, vagy nem is akarta észrevenni az idő múlását. Fura, "későn született" ember volt, hóbortjainak élő figura. A XVII. században megállt számára az idő, s egy régi kor erkölcsei szerint rendezte be életét. A XIX. század 70-es éveiben (az elszórt célzások erre az időre valószínűsítik a regény központi cselekményét) fejébe vette, hogy érvényesíti öröklött feudális jogait.
(Hadsereget szervezett, s, hogy asszony is legyen a háznál agy vándor cirkusztársulattól 600 forintért megvásárolta Donna Estellát. Ő lett a "várasszony". A mindennapi életet a várban a lovagi szokások rendje irányította.)
Mikszáth lélektanilag nem fejti meg Pongrácz rögeszméit. Kerüli a részletes leírásokat, csak vázlatos vonásokkal mutatja be hőseit. Jellemzésének módja az anekdotikus érdekességek hajszolása. Szinte kényszer űzi az írót, hogy mindenről tájékoztassa az olvasót. Ennek érdekében sok kitérést enged meg magának. A tény- és életanyag elmondásában azonban szűkszavú.
(Pongrácz István külsejét is csak egyetlen mondatban írja le, s a következő mondatban már egy közbevetett anekdota bevetését kezdi.)
Magyar Don Quijote
Szinte minden kritika megállapította, hogy Mikszáth megteremtette a "magyar Don Quijotét". A spanyol Cervantes (1547 - 1616) regényének (Don Quijote de la Mancha) főszereplője és Pongrácz István között valóban sok hasonlóság van (mindketten egy letűnt világ ideáljaihoz ragaszkodnak csökönyösen), de jelentős eltérések is adódnak. A spanyol író hőse felcsap lovagnak, s a világboldogító eszmékért rajong. Pongrácz Istvánnak saját maga a hóbortjainak központja és célja, nyugodtan éli a maga különc életét. A regény cselekménye abból alakul ki, hogy a környék közreműködik Pongrácz bolondságaiban.
Mikszáth tudatosan bizonytalanságban tartja, hogy őrült-e a várúr, vagy nem. Csak ez a szándékolt homály szolgálhatja az író céljait. Mikszáth nem egy "különc" magatartását kívánja ábrázolni, akinek illúziói mániává erősödnek.
Az író nem azonosul hősével, kívülről és ironikusan szemléli, de rokonszenvet is érez iránta. Pongrácz lényében van valami a lovagi finomság, tisztaság. Nemcsak más, hanem különb is, mint a jelenben élő dzsentrik túlnyomó többsége, mint környezete.
Úri svihákok
A szomszédban élő Behenczy bárókban megteremtette Mikszáth az erkölcsileg lezüllött, elszegényedett, de életmódjához ragaszkodni akaró dzsentri típusát.
A fiatal Behenczy báró Nedec várában kívánja megtalálni szerencséjét. Pongrácz ki is nevezi várorvosnak, majd ezredtulajdonosnak, s végül előkóstolónak. Behenczy azonban megszökteti Estellát, s Besztercebányára menekülnek. Pongrácz kiadásukat kért, de követeit kinevették s elzavarták. István gróf másnap haddal vonult Beszterce ellen.
Apolka
A regény második részében (Kedélyes atyafiak) megszakad, s hosszú időre el is tűnik az eddigi cselekményszál. Az író egy új novellába kezd: Apollónia történetébe. Mikszáth kiszélesíti a regény társadalmi hátterét, a különc és a svihák arisztokrácia mellett bemutatja a polgárságot is.
(A zsolnai vaskereskedő fiainak, a három Trnowszky-fivérnek a történetei s anekdoták sorából áll. György orvos lett, és szegény maradt. Halála után kislány, Apollónia nevelését testvéreire hagyta. Péter és Gáspár meggazdagodtak, de gyűlölték egymást. Közös jellemzőjük a mohóság, az irigység. S mindketten ugyanolyan könyörtelenül teszik ki Apolkát az utcára. A kislány Klivényiéknél talál menedéket, de Klivényinek megfordul a fejében, hogy feleségül veszi. Ekkor a kisemmizett leány az öngyilkosság felé fordul. Másnap találnak rá a Vág folyó partján.)
A túsz
A gróf és Apolka sorsa a regény harmadik részében kapcsolódik össze. A hadak éppen aznap érkeztek Zsolnára, amikor Apolkát ájultan találta a folyó partján Blázy polgármester hajdúja.
Amíg Apolka nem lépett be az életébe, addig Pongrácz egy anekdota hőseként állt előttünk. Ettől kezdve egyénisége elmélyül, s drámai hangsúllyal gazdagodik. Apolkával szemben magatartása a kifogástalan lovagé: apa módjára bánik vele, s kész örökbe is fogadni. Maga sem tudta, hogy az, amit apai érzésnek hisz, tulajdonképpen szerelem. A maga középkori hóbortjaival védte e lelkében kicsírázó tisztázatlan érzést.
"Pongrácz ábrándjai (...) Apolka alakján keresztül ütköznek össze a legélesebben a valósággal. (...) Apolka és Tarnóczy Emil szerelmében a valóság tört be (...) ábrándvilágába. Ezt érezte meg István gróf, s ez lökte mélyebbre az őrületbe." /Király István: Mikszáth Kálmán/
Az utolsó várúr halála
A regény végén Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Miután Tarnóczy Emil visszavásárolta 600 forintért Estellát Behenczy bárótól, a besztercei "szenátorok" visszavitték Nedecre a megszökött "várasszonyt". István gróf lemondott a túszról, de lemondott az életéről is, hiszen a szerelem összetörte ábrándvilágát. Egy hatalmas koporsót készíttetett, hogy kedvenc lovával együtt temethessék el, s öngyilkos lett.
A regény befejezését inkább a tragédia jellemzi. Pongrácz Istvánt nem a lován temették el, hanem csak egyedül. Az ábrándokat szertefoszlató valóság győzelmét hangsúlyozza az író az utolsó sorokban is.
Mikszáth keserűsége abban rejlik, hogy a nemes elveket, eszményeket csak egy őrült veszi komolyan, a többiek számára ezek üres pózzá szegényültek.
Új Zrínyiász
A regény bevezetésében (A praeludium) az író "modern politikai rajz"-nak nevezte művét, s az volt bevallott célja, hogy "a középkori szokásokat" szembeállítsa az akkori "modern felfogással". Mikszáth azonban nem a középkort szembesítette az újjal, hanem saját kara jelenét mutatta be.
Az irónia feltűnik a regény elején, de később megváltozik a hangnem, s átadja helyét a keserű szatírának. (A szatíra egyfajta nézőpont, ábrázolási módszer; éles gúnnyal fordul minden önmagát túlhaladott törekvés felé, s ezeket leleplezi.)
Az Új Zrínyiász (1898) alapötlete a szatírák hagyományos formájára emlékeztet. A szatíraírónak szüksége van a túlzásra. Mennél meghökkentőbb az a nézőpont, ahonnan kora társadalmát szemlél, annál kirívóbbak az ábrázolni kívánt ellenmondások, visszásságok. A szatíra időben vagy térben távoli dolgokat ránt egybe, s ez teszi lehetővé, hogy feltűnővé váljanak a természetesnek ható ferdeségek.
Mikszáth maga is figyelmeztet, hogy az olvasónak bele kell élnie magát a regény megírásának idejébe. Ebben az időben ugyanis magasra csapott a hamis öntudat, a kritikátlan nemesi-dzsentri gőg. Ebbe szólt bele Mikszáth keserű kiábrándultsága: Zrínyi Miklóst feltámasztotta művében, s újkori sorsa lett a millenáris nagyzási hóbort kegyetlen kritikája.
A szatíra erejét csak fokozta, hogy nemcsak a feltámasztott eposzi hősök voltak valódi történelmi alakok, hanem saját nevükön szerepeltek a XIX. század végének vezető politikusai is. Csak a mellékszereplők voltak az író képzeletének szülöttei.
Az Új Zrínyiász nem eposz lett, hanem metsző szatíra. Mikszáth azt mutatta meg, hogyan semmisítették meg a nagyságot Zrínyiben a kiegyezéskori Magyarország hazug illúziói.
A gavallérok (1897)
Mikszáth írásiban legtöbbet a dzsentrivel foglalkozott. A középnemesség a polgári átalakulás során elveszítette földbirtokát, elszegényedett, de meg akarta tartani az előkelő életmód látszatát.
Az 1890-es évek tökéletesre formált, szerkezetileg is kitűnően megkomponált kisregénye A gavallérok (1897).
A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908)
Mikszáth A gavallérokban még elnéző mosollyal szemléli a dzsentrik úri hóbortjait, de a későbbi években keményebben ítélte el a dzsentrik felelőtlenségét, üres életét. Élete utolsó évtizedének terjedelmes regényei közül (Különös házasság, 1900; A fekete város, 1910) A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908) c. jut el a legkeserűbb, illúziótlan bírálatig. Szerkezetileg ez a regénye is széthulló, több novella füzére, s az anekdotikus szerkesztésmód akadálya az írói szándék megnyilvánulásának.
Főszereplője Noszty Feri, a tékozló huszárhadnagy, akinek egy váltóhamisítási ügy miatt el kellett hagynia a hadsereget. Semmihez sem ért, dolgozni nem akar. Egy vagyonos polgárlánynak, Tóth Marinak millióit szeretné megkaparintani; s ehhez az egész Noszty úri rokonság is a kezére játszik.Noszty Feri "kompromittálja" az ártatlan Tóth Marit, hogy így kikényszerítse a házasságot. A lány apja, Tóth Mihály, aki egyedül száll szembe a Noszty rokonsággal, meg is rendezi a lakodalmat, ahol bejelenti, hogy nem lesz esküvő, nem adja a lányát a hozományvadász Noszty Ferihez, s Mari már külföldre utazott.
Az írói keserűség Noszty Feri alakjában összpontosul. Feri lovagias modora aljas cinizmust takar. Az erkölcsi érzék hiánya és érzelmi üresség jellemzi: a szerelmet is csak hazudja. A regény végén ugyan Noszty Feri felsül, de Mikszáth tétovasága is jelentkezik: Noszty Ferit a kudarc nem rázza meg, egy vállrándítással tovább éli aljas, cinikus életét.
A regény központi szereplői közül csak egyetlen pozitív hős található: az iparosból milliomossá lett Tóth Mihály., az ő alakját Mikszáth romantikusan eszményíti. Ideális polgár, de nem önző burzsoá. Csak magánéletben volt cselekvő, a közéletbe nem szólt bele. "Időszerű volt nálunk ez a típus, de megkésett is. (...) Időszerű volt, mert a feudális maradványok elleni harc a nemzeti fejlődés központi kérdése volt. De megkésett is, mert a polgárság ebben a küzdelemben nem képviselt igazi történelmi erőt. Ezt az ellentmondást nem tudta feloldani Mikszáth." /Király István/
Jókai Mór(1825-1904)
A romantikus regény világirodalmi rangú képviselője. Az ő érdeme, hogy olvasó közönséget teremtett.,irodalmunk mesemondója, témái érdekesek, az akkori események időszerűek, stílusa, nyelve, szép, gazdag.
ÉLETE: Komáromban született (nagy kereskedelmi központ). A dunai hajósok érdekes történeteket is hoznak és ezeket a történeteket Jókai ismer, gyűjti. Apja ügyvéd. Kúltárált középnemesi család, a fiú gondos nevelésben részesül. Iskoláit Pozsonyban és Pápán végzi. Pápán találkozik Petőfivel 42 és 44 között. Kecskeméten jogot tanul és itt ismeri meg a nép életét. 45-ben Pesten él, barátkozik Petőfivel és megismeri Laborfalvy Rózát, akit feleségül is vesz. A szabadságharcban fontos szerepet játszik, a márciusi ifjak vezetője. Részt vesz a 12 pont összeállításában. Világos után bujdosik. Felesége menlevelet szerez számára (Klapka György Komárom védője). Pesten Sajó állnév alatt ír. Erejét a politika, publicisztika és az irodalom között osztja meg. Rendkívül termékeny író. Példátlan népszerűségre tesz szert. A 60-as években külföld is megismeri műveit. Jövedelme lehetővé teszi a külföldi utazást is. 75 után kiábrándul a politikából, és abbahagyja. Hirdeti a világbékét. Élete végén még nagy regényeket ír és mindinkább közeledik a realizmushoz.
MUNKÁSSÁGA: Korai művei, amelyek főleg elbeszélések, ellentétes tulajdonságra épülnek. Részben a szélsőséges romantika (mesebeli tájak, rémtörténetek) Részben a magyar valóság ábrázolása, realista történetek. Szereti a Francia romantikusokat. Victor Hugo a kedvence, akitől átveszi a pátoszt, a humoros ábrázolást. Első korszaka az 50-es évek elejéig tart. Ekkor írja a Csataképek című elbeszélő gyüjteményét. Igazi nagy alkotásai a 60-as évektől születnek meg. Ebben a korszakban tér vissza regényeiben a felvilágosodás korának az eseményeire (18 század). A 19-ik század elejére a szabadságharcra, de észreveszi a kapitalizálódó országot is. Nagy sikerű regényei: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Az új földesúr. Későbbi nagy munkái közé tartozik a Kőszívű ember fiai című regénye. A szabadságharcnak állít emléket. És mégis mozog a föld (Jenői Kálmán a főhőse), Fekete gyémántok, Az aranyember. Utolsó korszakában két legnagyobb regénye a Rab Ráby, Sárga Rózsa. Erdély aranykora, Törökvilág Magyarországon- történelmi regények. Regényírói művészetének, néhány jellemző vonása: stílusa, élvezetes történetek elbeszélése, az élő beszéd természetességével meséli a történeteket, nagyon gazdag a szókincse (sok idegen szó van benne), a cselekmény vezetése, egyenes vonalú, az események időrendben követik egymást, hatásos leírások, különféle műfaji elemeket alkalmaz, különösen sok az anekdóta, de megtaláljuk az idilt is, a mesét, a szatírt, kedvenc stílusformája a felsorolás, hőseit vagy eszményíti, vagy démonoknak nevezi. Van egy megadott szituáció, ezt nem mélyíti el, hanem gazdag színekkel továbbmeséli, optimista szemlélete mindent megszépít, hősei jók, s csak itt-ott bukkan fel a gonosz, hogy azután mégis a jó győzzön.
ÉRTÉKELÉSE: A legnagyobb értéke ennek a monumentális nagy irodalomnak, hogy a szabadságharc után visszaadta a nemzetnek az önuralmát, azt ami a 19 század elejáűén elkezdődött. Könyveiben nem csak a szórakozást találjuk meg, hanem egy nagy tudásanyagot is (bányászat, kertészet, kereskedelem, stb.), amire megtanít bennünket. Megteremti a múlt század nagyjainak legendáját (Széchenyi István, Weselényi Miklós grófok), akik úgy élnek a tudatban, ahogy azt Jókai megnemesítette. Művei még ma is időt állók, szórakozatatók, az idő semmit nem vett el értékükből.
ÉLETE: Komáromban született (nagy kereskedelmi központ). A dunai hajósok érdekes történeteket is hoznak és ezeket a történeteket Jókai ismer, gyűjti. Apja ügyvéd. Kúltárált középnemesi család, a fiú gondos nevelésben részesül. Iskoláit Pozsonyban és Pápán végzi. Pápán találkozik Petőfivel 42 és 44 között. Kecskeméten jogot tanul és itt ismeri meg a nép életét. 45-ben Pesten él, barátkozik Petőfivel és megismeri Laborfalvy Rózát, akit feleségül is vesz. A szabadságharcban fontos szerepet játszik, a márciusi ifjak vezetője. Részt vesz a 12 pont összeállításában. Világos után bujdosik. Felesége menlevelet szerez számára (Klapka György Komárom védője). Pesten Sajó állnév alatt ír. Erejét a politika, publicisztika és az irodalom között osztja meg. Rendkívül termékeny író. Példátlan népszerűségre tesz szert. A 60-as években külföld is megismeri műveit. Jövedelme lehetővé teszi a külföldi utazást is. 75 után kiábrándul a politikából, és abbahagyja. Hirdeti a világbékét. Élete végén még nagy regényeket ír és mindinkább közeledik a realizmushoz.
MUNKÁSSÁGA: Korai művei, amelyek főleg elbeszélések, ellentétes tulajdonságra épülnek. Részben a szélsőséges romantika (mesebeli tájak, rémtörténetek) Részben a magyar valóság ábrázolása, realista történetek. Szereti a Francia romantikusokat. Victor Hugo a kedvence, akitől átveszi a pátoszt, a humoros ábrázolást. Első korszaka az 50-es évek elejéig tart. Ekkor írja a Csataképek című elbeszélő gyüjteményét. Igazi nagy alkotásai a 60-as évektől születnek meg. Ebben a korszakban tér vissza regényeiben a felvilágosodás korának az eseményeire (18 század). A 19-ik század elejére a szabadságharcra, de észreveszi a kapitalizálódó országot is. Nagy sikerű regényei: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Az új földesúr. Későbbi nagy munkái közé tartozik a Kőszívű ember fiai című regénye. A szabadságharcnak állít emléket. És mégis mozog a föld (Jenői Kálmán a főhőse), Fekete gyémántok, Az aranyember. Utolsó korszakában két legnagyobb regénye a Rab Ráby, Sárga Rózsa. Erdély aranykora, Törökvilág Magyarországon- történelmi regények. Regényírói művészetének, néhány jellemző vonása: stílusa, élvezetes történetek elbeszélése, az élő beszéd természetességével meséli a történeteket, nagyon gazdag a szókincse (sok idegen szó van benne), a cselekmény vezetése, egyenes vonalú, az események időrendben követik egymást, hatásos leírások, különféle műfaji elemeket alkalmaz, különösen sok az anekdóta, de megtaláljuk az idilt is, a mesét, a szatírt, kedvenc stílusformája a felsorolás, hőseit vagy eszményíti, vagy démonoknak nevezi. Van egy megadott szituáció, ezt nem mélyíti el, hanem gazdag színekkel továbbmeséli, optimista szemlélete mindent megszépít, hősei jók, s csak itt-ott bukkan fel a gonosz, hogy azután mégis a jó győzzön.
ÉRTÉKELÉSE: A legnagyobb értéke ennek a monumentális nagy irodalomnak, hogy a szabadságharc után visszaadta a nemzetnek az önuralmát, azt ami a 19 század elejáűén elkezdődött. Könyveiben nem csak a szórakozást találjuk meg, hanem egy nagy tudásanyagot is (bányászat, kertészet, kereskedelem, stb.), amire megtanít bennünket. Megteremti a múlt század nagyjainak legendáját (Széchenyi István, Weselényi Miklós grófok), akik úgy élnek a tudatban, ahogy azt Jókai megnemesítette. Művei még ma is időt állók, szórakozatatók, az idő semmit nem vett el értékükből.
Jókai Mór (magyar romantika)
Életpályája
Jókai Mór (1825-1904) irodalmunk legolvasottabb és legtermékenyebb regényírója, helye kétségtelenül literatúránk klasszikusai között van. Hatalmas életművet hagyott maga után, s az ô munkássága teremtette meg Magyarországon a modern értelemben vett olvasóközönséget. Betetôzôje a magyar romantikának, noha korbelileg már túlélte azt. A romantikus cselekményregény folytatója és továbbvivôje, de művészetébe beleszövôdtek a népiesség, majd a realizmus szálai is.
Pályakezdés
Komáromban született 1825. február 18-án a család legkisebb gyermekeként, s a keresztségben a Móric nevet kapta. Édesapja, Jókay József, nemesi származású ügyvéd és árvagyám volt. - A gyenge testalkatú, túlérzékeny, beteges kisfiút a szülôk szeretô gondossága, féltô szeretete vette körül, s jellemének fô vonásai: a szelídség, az optimizmus, a hazaszeretet és a humanizmus a komáromi otthonban fejlôdtek ki benne. Szülôvárosa a nagy dunai kikötôvel akkor az ország egyik fontos kereskedelmi központja volt. Komárom színes, változatos világa, hajósai, iparosai, kereskedôi és bankárai, az apai ügyvédi irodában megforduló különbözô származású, foglalkozású és vallású emberek ismételten megjelennek majd írásaiban.
Csodagyereknek tartották: igen fiatalon már versei jelentek meg, s kitűnôen rajzolt. Tízéves korában német szóra Pozsonyba küldték. Itt két év alatt (1835-37) kifogástalanul megtanulta a német nyelvet. -1837-ben elvesztette édesapját, s ez a csapás olyan lelki megrázkódtatást jelentett a fiatal gyermek számára, hogy súlyosan megbetegedett, s csak a gondos ápolás mentette meg életét. Nevelését ezután késôbbi sógora, Vály Ferenc komáromi tanár irányította, aki felismerve tehetségét írót kívánt faragni belôle. Minden hajnalban öt órakor a lakására rendelte, és nyelvekre, stilisztikai és retorikai ismeretekre tanította.
1841-42-ben a pápai református kollégiumban tanult. Itt ismerkedett meg Petôfivel, s többször szerepelt - vele együtt is - az önképzôkörben, az ún. Képzô társaságban. 1842 és 1844 között Kecskeméten jogot tanult, s 1846-ban ügyvédi oklevelet is szerzett, de sohasem lépett jogi pályára. - 1843-ban írt ugyan egy tragédiát (A zsidó fiú), de csak elsô regényének (Hétköznapok, 1846) sikere után döntött véglegesen az írói pálya mellett, bár tehetséges festô is volt. Tagja lett Pesten a Tízek Társaságának, 1847 júniusában pedig az Életképek szerkesztôje lett, s e köré a folyóirat köré tömörültek a Fiatal Magyarország radikális írói Petôfi vezetésével. 1848. március 15-ének egyik fôszereplôje volt. ž fogalmazta meg és olvasta fel e napon a híres tizenkét pontot, részt vett a sajtószabadság kivívásában, este pedig ô csillapította le a Nemzeti Színházban a tüntetô rendzavarókat. Ekkor találkozott az ünnepelt színésznôvel, Laborfalvi Rózával, aki társaival a Bánk bán bemutatására készült, s a színpadon nemzeti színű kokárdát tűzött az író mellére.
Ez a romantikus jelenet lehetett az oka a szerelem megszületésének, s Jókai (március 15-e után hagyta el nevébôl a nemesi y-t) 1848. augusztus 29-én feleségül vette Laborfalvi Rózát. Ez a házasság annyira felháborította az író édesanyját, hogy Jókayné megátkozta és kitagadta fiát, Jókai pedig kénytelen volt szakítani legjobb barátjával, Petôfivel. Mindenki tudta ugyanis, hogy Laborfalvi Rózát nagy szerelem fűzte színésztársához, Lendvay Mártonhoz, s azt is, hogy ennek a szerelemnek a gyümölcsét, a tíz év körüli kis Rózát mint "törvénytelen" gyermeket egy intézetben neveltetve rejtegették. Laborfalvi Róza nyolc évvel idôsebb is volt Jókainál (1817. április 8-án született).
Az átkozódóknak, tiltakozóknak végül is nem lett igazuk: Laborfalvi Róza nemcsak gondos, férjét tisztelô, az írói munkához szükséges nyugalmat mindig megteremtô feleségnek bizonyult, hanem a háztartáshoz is értô, ügyes gazdasszony is lett. Férje mellett állt az 1848-49-es évek nehéz, sorsdöntô hónapjaiban is. Késôbb a kemény öregasszony, Jókayné is megenyhült irányában.
Jókai Mór 1849 elejéig következetesen szolgálta a forradalom ügyét. Kossuthhoz csatlakozott, elkísérte alföldi toborzó útjára is. 1848 ôszén írt cikkei szilárd köztársaságpártinak mutatják. Feleségével együtt követte a kormányt Debrecenbe. Itt - a katonai vereségek hatására - a kiegyezésre hajló békepárt híve lett, s az Esti Lapokban megjelent írásai már a béketárgyalások célját támogatták. Késôbb mégis üdvözölte a trónfosztást, s fellelkesítették a tavaszi hadjárat gyôzelmei. Pest visszafoglalása után visszatért ugyan a fôvárosba, de hamarosan kénytelen a kormánnyal együtt menekülni elôször Szegedre, majd Aradra. A szabadságharc elbukása, a világosi tragédia már-már az öngyilkosságba kergette. Ebbôl a válságos helyzetbôl felesége mentette meg: Laborfalvi Róza egy parasztszekéren áthajtott az orosz katonák között, majd férjét egy kis faluban, a Bükk hegységbeli Tardonán (Lillafüred közelében) rejtette el. Négy hónapig rejtôzködött itt, rajzolgatott, festett, de tele volt aggodalommal, félelemmel a jövô miatt, s a féltékenység is gyötörte - alaptalanul. Ezt a szorongató helyzetet is az élelmes, leleményes feleség oldotta meg: eladta ékszereit, s összeköttetései révén sikerült férje számára olyan kapitulációs iratot szereznie, amilyent Klapka tisztjei kaptak a komáromi vár feladásakor. Ez a menlevél tette lehetôvé, hogy Jókai elhagyhassa büntetlenül menedékhelyét. - Tardonai bujdosásáról szól Egy bujdosó naplója (1850) című könyve.
îrói kibontakozása
Jókai epikus művészete a szabadságharc bukása után, az 50-es években bontakozott ki. Akkor találta meg igazi írói hivatását, amikor mások elhallgattak. A reménytelenség sötét évtizedében hitet, vigasztalást vártak tôle az olvasók, s Jókai eleget is tett ennek a kívánalomnak. Kezdetben csak álnéven (Sajó) írhatott. îgy jelentette meg már 1850-ben Csataképek című novelláskötetét. A szabadságharc dicsôséges eseményeit idézik fel az elbeszélések mindenféle kétely, kritika nélkül. A nemzeti összefogás írójaként kerül minden olyan témát, mely belsô vitákról, meghasonlásról szólna.
"Történelmi" regényeiben (Erdély aranykora, 1851; Török világ Magyarországon, 1852-53; Fehér rózsa, 1854; Janicsárok végnapjai, 1854) a 17. századi Erdély életét, a tatár és a török pusztítás borzalmas képét igyekezett megrajzolni, de jórészt megrekedt a kor külsôségeinél. A "két pogány közt egy hazáért" küzdô magyarság hôsiességének bemutatásával a nemzeti öntudatot kívánta felébreszteni. Könnyen felismerhetô ezeknek a regényeknek vigaszt nyújtani akaró célzatossága. Hitet tesz bennük a nemzet erejének legyôzhetetlensége mellett, s azt hirdeti: ha a magyar nép túlélte ezeket a csapásokat, nem pusztul el a világosi bukás után sem.
Legigazibb témáját, legfôbb ihletôjét a reformkor ábrázolásában találta meg. E kor eszményeit, a nemzeti felemelkedésért vívott küzdelmeit, a nemzetegyesítés, érdekegyesítés céljait mutatja be két remekében, Egy magyar nábob (1853-54) és Kárpáthy Zoltán (1854-55) című dilógiájában. Ez szűkebb műfaját tekintve családregény. Ez a forma igen alkalmas arra, hogy valamely idôszakasz társadalmi körképét sűrítve mutassa be. Az egymásra következô nemzedékek egymástól eltérô magatartása igen jellemzô a történelem fordulópontjain: Kárpáthy János, a nábob még a parlagi maradiság ironikusan bemutatott képviselôje, fia, Zoltán már a legnemesebb liberális és hazafias eszmék cselekvô letéteményese.
Regényeinek sikerei nyomán hamarosan megszűntek anyagi gondjai, s nemsokára a legjobban fizetett hazai prózaírónak számított. 1853-ban Budán vásárolt egy svábhegyi telket, amelyen egy rozzant kis ház is állott: A telek tulajdonképpen egy elhagyott kôbánya volt, de Jókai szívós kitartása gyönyörű kertté varázsolta, s rozoga házát is újjáépíttette. - 1853-ban és 1858-ban Erdélybe látogatott, s ez a második út - állítólag - nagyon jót tett tüdôbetegségtôl legyengült szervezetének.
Az 50-es évektôl kezdve egyre jobban bekapcsolódott a politikai életbe. Az 1861-ben összehívott országgyűlésen a határozati párt képviselôje. Ehhez a csoportosuláshoz azok a politikusok tartoztak, akik határozat formájában kívánták az uralkodó elé terjeszteni követeléseiket. Jókai ekkor kétkedés nélkül tekintett a jövôbe, hitt a nemzet fölemelkedésében, egy új reformkor kibontakozásában. Ćbrándos derűlátásának jellegzetes műve Az új földesúr (1862). Egyik legtöbbet vitatott munkája ez. Sokan a kiegyezést elôkészítô regénynek tekintették, holott Jókai egyáltalán nem annak szánta: ekkor még ellenezte a bécsi udvarral való egyezkedést. Az új földesúrban a nemesi passzív ellenállás köré fon dicsfényt. A nemzeti bizakodást igyekszik serkenteni, amikor azt példázza - ha mégoly álmodozó, illuzórikus módon is -, hogy volt ellenségeink közül a "jószándékúak" belátják tévedésüket, az önkényuralom hivatalnokai, a Bach-huszárok pedig vereséget szenvednek a becsület és a nemzeti érzés arcvonalai elôtt. A cselekmény középpontjában az a történet áll, hogy egy nyugalmazott osztrák tábornok, Ankerschmidt lovag a magyar föld és a magyarok erényeinek hatására lelkes magyarrá, 48-as elveket hirdetô politikussá válik. - A szabadságharc megörökítésén kívül elsôsorban az életrajzi elemek felhasználása, az írói önszemlélet kifejezése, Petôfi (a regényben Pusztafi) alakjának megformálása teheti számunkra érdekessé Politikai divatok (1862-63) című regényét.
1863-ban megindította a balközép párt politikai napilapját, A Hont, s szoros barátságot kötött Tisza Kálmánnal, a párt vezetôjével. 1867 és 1875 között a parlamentben ellenzéki képviselô. Ez az idôszak művészi pályájának fénykora, népszerűségének csúcsán állt, anyagi helyzete egyre jobban megszilárdult: 1871-ben felépíttette balatonfüredi villáját is. Közeli kapcsolatba került az uralkodóházzal: 1868 ôszén felkérték arra, hogy a Szerelem bolondjai (1868) című regényét személyesen nyújtsa át hűséges olvasójának, Erzsébet királynénak. Családi élete viszont nem volt felhôtlen ekkor. Felesége korán öregedett, 1869-ben méltatlan körülmények között nyugdíjazták. A megkeseredett színésznô meggyűlölte az embereket, férjét pedig féltékenykedéssel gyötörte: Az író a 70-es évek elején egy nagy érzelmi válságon ment át: beleszeretett gyámleányába, a 18 esztendôs Lukanics Ottiliába, s már válásra is gondolt. A házastársak konfliktusát a leány korai halála oldotta meg.
1867 után írta legjelentôsebb műveit. Ezek közül ki kell emelni A kôszívű ember fiait (1869), az 1848-49-es szabadságharc erôs eszményítéssel megrajzolt "hôseposzát". - A kiegyezés után a magyar nemzeti kultúra nagy fellendülésérôl ábrándozott Jókai. Ennek támogatását akarta szolgálni Eppur si muove! És mégis mozog a föld! (1872) című regényével, melyben a reformkort elôkészítô művészi és tudományos törekvések heroikus küzdelmeinek állít emléket. - A reformkor elôtti, a 18. század végi antifeudális mozgalmak hagyományait, a felvilágosodás és a csökönyös konzervativizmus harcait eleveníti fel Rab Ráby (1879) című munkájában.
Saját jelenének, a kiegyezés utáni korszaknak legégetôbb, idôszerű kérdései is megjelennek Jókai témákban rendkívül gazdag és változatos regényvilágában. A Fekete gyémántokban (1870) a nemzeti polgárosodás, a hazai kapitalizálódás átfogó ábrázolására törekedett. Az író nem tagadta meg magát: most is elsôsorban romantikus vágyait fogalmazta meg. A valóságtól elrugaszkodott ábrándjai elsôsorban a regény fôhôsében öltenek testet. Berend Iván alakjában saját osztályának, a köznemességnek dicséretét zengi. Śgy látja, hogy a köznemesség, mely vezetô szerepet töltött be a reformkor, a szabadságharc és az önkényuralom idején, ezt az irányító szerepet megôrizheti 1867 után is. Berend Iván az új, modern társadalmi körülmények között nem süllyed dzsentrivé, hanem vállalkozóvá válik. Benne a magyar nemes, a polgár (bányatulajdonos) és az értelmiségi (tudós) minden jó tulajdonsága egyesül, azok minden hibája nélkül. Jókai lelkesedik a tudományos és technikai haladásért, abban reménykedik, hogy a nemzeti, a magyar kisüzem diadalt arathat a külföldi tôkére épülô nagyüzem felett, s azt hirdeti, hogy a munkás csak az emberséges tôkéssel együtt találhatja meg boldogulását. A Delej-ország leírásában a távoli jövôbe vetett vízió bontakozik ki egy igazságos és a technika csodáin alapuló emberi társadalomról.
A Fekete gyémántok optimizmusának, a tôkés fejlôdésbe vetett bizakodásának nyomait sem lelhetjük fel Az arany ember (1872) című művében. Az illúziókkal való leszámolás, a rezignált kiábrándulás regénye ez. Az a felismerés szólal meg benne, hogy tisztességes munkával nem lehet meggazdagodni, a nagy vagyonok mögött még le nem leplezett bűncselekmény lappang. A fôhôs kettôs életébe, két asszony közti vergôdésébe saját érzelmi válságát sűríti Jókai. Tétova kiúttalanságát pedig leginkább az jelzi, hogy fôhôsét, Timár Mihályt kora társadalmából egy utópisztikus világba, a Senki szigetére menekíti, ahol nem ismerik a pénzt, a társadalmi konvenciókat, s az ember - épp ezért - megtalálhatja az igazi boldogságot.
Az utolsó évek
1875-ben politikai fordulat történt az országban: a hatalmon lévô Deák-párt egyesült az ún. Tisza-párttal, s az addigi ellenzék bekerült a kormányba. îgy lett kormánypárti képviselô Jókai is, aki abban a hiszemben támogatta a fúziót, hogy így majd eredményesebben lehet fellépni a kiegyezés módosításáért. Nagyjából ettôl az idôponttól számíthatjuk népszerűségének fokozatos csökkenését, művészetének lassú, bár egyenetlen hanyatlását. 1875-ben még megválasztották Budapesten képviselônek, de 1878-ban már megbukott a választásokon, s csak Erdélyben tudtak számára mandátumot szerezni. 1896-ban végleg lemondott az alsóházban való szereplésrôl.
Laborfalvi Róza sok szenvedés után 1886-ban meghalt. Ez a csapás összetörte Jókait, attól félt, nem fog többé írni tudni. Ekkor fogadott leánya, Feszty Ćrpádné (Laborfalvi Róza unokája) állt mellé - otthagyva a müncheni rajziskolát -, hogy ne maradjon egyedül. - Ötvenéves írói jubileuma 1894-ben valóságos nemzeti ünnep volt; ekkor kezdték megjelentetni összes műveinek 100 kötetes kiadását (1898-ban fejezték be). Második házassága azonban (1899-ben) elfordította tôle rokonait, s a közvélemény is egyre jobban elhidegült tôle. Śj felesége a húszéves, koldusszegény Nagy Bella színésznô lett, aki fényes karrierrôl álmodozott. Mindenki rossz néven vette ezt a kései házasságot, s az általános értetlenségbe még antiszemita hangok is keveredtek.
Utolsó éveiben is rengeteget dolgozott, de az írás már inkább kenyérkeresô robot volt számára. A korábbi, nagy nemzeti és társadalmi problémákat feldolgozó "irányregények" helyét elsôsorban a kalandos történelmi regények foglalták el, még pontosabban a kalandregények vagy kalandorregények. A múlt idôk korrajza már nem érdekelte Jókait, a történelem csak a háttér, a kulissza szerepét töltötte be az izgalmas, fordulatos cselekménybonyolításban. Regényeivel már nem nevelni akart, nagy célok érdekében mozgósítani, csupán szórakoztatni kívánta olvasóit. - A kuruc korba helyezte két kalandos regényét: a Szeretve mind a vérpadig (1882) és A lôcsei fehér asszony (1884) címűeket. Az elôbbiben azt kívánta bemutatni, miképpen lesz a Rákóczi-szabadságharc hôs vezérébôl, Ocskay Lászlóból áruló, a másikban pedig az áruló Korponaynébôl nemzeti vértanú. - Néhány regényében egy-egy lelkiismeretlen, bár rokonszenves kalandor az események fôszereplôje (pl. Egy hírhedett kalandor a tizenhetedik századból, 1879; A cigánybáró, 1884; Trenk Frigyes, 1893; A két Trenk, 1893). - Két művében érintette a századvég nagy témakörét, a dzsentrik világát, mert rá kellett döbbennie, hogy a birtokos nemesség nem tud szakítani visszahúzó hagyományaival, s le fog lépni a történelem színpadáról (A kis királyok, 1886; A mi lengyelünk, 1902).
Utolsó éveinek legkiforrottabb alkotása a Sárga rózsa (1893). Ebben a kisregényben a kalandosság csaknem teljesen hiányzik; a balladaszerű történet középpontjában két árnyaltan jellemzett népi figura, Decsi Sándor csikós- és Lacza Ferkó gulyásbojtár halálos végű vetélkedése áll a sárga rózsáért, Kláriért. A cselekmény színhelye a Hortobágy, a civilizációtól még érintetlen puszta, s ez bô lehetôséget ad Jókainak, hogy szinte halmozza, hajszolja a néprajzi különlegességeket - a külföldiek, idegenek szemszögébôl nézve, s bemutassa a pusztai pásztorok szokásait, beszédmodorát, értékrendjét, babonáit. Egy új, Mikszáth felé mutató paraszti romantika elemei jelennek meg itt, s Jókai megértô rokonszenvvel mutatja be fôszereplôvé nôtt paraszti alakjait.
Fiatal éveiben a gyakori betegségek, késôbb a súlyos tüdôvérzések újra meg újra figyelmeztették a halál közelségére, de öregkorában, a fiatal feleség oldala mellett nem sokat foglalkozott az elmúlás gondolatával. 1904. május 5-én sem akart meghalni; azt mondta családjának: "És most aludni fogok", s e szavakkal szemét örökre lehunyta.
Jókai regényköltészete
Jókai Mór irodalomtörténeti helye és iránya a francia Eugene Sue (özsen szü; 1804-1857) és Victor Hugo (1802-1885), valamint az angol Walter Scott (szkot; 1771-1832) és Charles Dickens (csárlsz dikinsz; 1812-1870) nevével határolható leginkább körül. Akkor bontakoztatja ki a magyar romantikus szépprózát, amikor Európában már a realista regény diadalmaskodott. Működése eltéríti ugyan a magyar regényt az idôszerűbb realizmus útjáról, a magyar széppróza fejlôdésében azonban fordulatot jelent, a magyar elbeszélô stílust ô emelte igazi magaslatra; elôdei és kortársai (Jósika Miklós, 1794-1865; Eötvös József, 1813-1871; Kemény Zsigmond, 1814-1875) nehézkesebb ünnepélyességét, körmondatos szónokiasságát nála a könnyed természetesség, az élôbeszéd frissessége, eleven, szellemes modora váltja fel. Azt a korszakos stílusfordulatot hajtja végre az elbeszélô prózában, amit Petôfi a lírai költészetben. Stílusának ez a varázsos könnyedsége vonzotta az olvasókat, s így közönségtörténeti szerepe is nagyobb minden írótársáénál. (A mai olvasót legfeljebb a sok, de a maga korában még nehézséget nemigen okozó idegen szó zavarhatja helyenként.)
Regényeire a hangnem sokfélesége jellemzô: a humor, az anekdotákba illô fordulatok, a szatíra, az idill s a nemes eszmékért lelkesedô és lelkesítô pátosz váltogatják egymást.
Műveinek legvonzóbb sajátja az író lenyűgözô mesélôereje, "a mesélés örömének csodálatos adottsága" (Németh G. B.). Hihetetlenül könnyen és sokat írt, szinte létezési formája volt az írás. Színes képzelete nem ismer térbeli és idôkorlátokat. Bekalandozza a régi Magyarország regényes tájait a Fertôtôl a Szent Anna-tóig, az Al-Dunától a Tátráig, végigvezeti olvasóit mind az öt világrészen, bepillantást enged a távoli jövôbe (A jövô század regénye, 1872-74) s a földtörténeti múltba is (Fekete gyémántok):
Bár művészete - legjobb alkotásaiban - a romantika és a realizmus sajátos ötvözetének mondható, meseszövése legtöbbször bonyolult, szélsôségesen romantikus. Kedveli a párhuzamos meseszálak egymás melletti haladását. Gyakoriak a várakozásunkra rácáfoló, meghökkentô fordulatok, a kiélezett konfliktushelyzetek, az emberfelettinek ható teljesítmények, az eseményekre ható ismeretlen okok sokáig való titokban tartása, a véletlen találkozások. Halmozza a hôs elé tornyosuló nehézségeket, s nagy kedvvel alkalmazza a hatásos színpadiasságot, a cselekmény nagy csomópontokban, drámai jelenetekben való összefogását. Vonzódik a nagy elemi csapások, katasztrófák színesen, érdekfeszítôen megrajzolt tömegjeleneteihez (tűzvész, földrengés, árvíz, aszály stb.).
Jellemei - elsôsorban a fôszereplôk - a legtöbbször eszményített alakok, nem fejlôdô, hanem statikus, eposzi hôsök, s egyéniségük mozgatója egy eszmei megszállottság. E kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott alakok eléggé egyszerű, néhány vonásra redukált lelki életet élnek. Jókai fôleg a cselekmény által jellemez, az analitikus lélekrajzot általában kizárja eszközei közül. - Pozitív hôsei mindig a legnemesebb eszmék harcosai: a nemzeti felemelkedésért, polgárosodásért, a szabadságért, egyenlôségért, erkölcsi tisztaságért küzdenek, önzetlenség, áldozatvállalás jellemzi ôket, nôi szereplôin pedig éteri tisztaság ömlik el. Hogy eszményített jellemei mégsem válnak puszta képletté, papirosfigurává, azt részben a hangulatokat megragadó költôiségnek, részben az érzékletesen felidézett korabeli atmoszférának s a köréjük felsorakoztatott életteli mellékalakok sorának köszönhetik.
Legjobb alkotásaiban nem ritkák a realisztikus igénnyel jellemzett szereplôk sem. Ilyen több oldalról megvilágított, sokféle élethelyzetben bemutatott hôsei többnyire valamilyen átalakuláson, jellemfejlôdésen mennek keresztül, lassanként alkalmazkodni tudnak az új idôkhöz (pl. Kárpáthy János, Timár Mihály, Berend Iván, Baradlay Richárd). - Mellékalakjainak, zsánerfiguráinak tömege a 19. századi magyar világ sokféle rétegét, szakmáját, csoportját képviseli, ezeknek túlnyomó többsége nem az elôkelôséghez, hanem a szegényebb emberek közé tartozik. Az író felülrôl nézi ôket, ám legtöbbször megértô szeretettel, együttérzéssel, s anekdotába illô különceit életszerű vonásokkal ruházza fel.
Jókai korabeli hatásának titka abban is keresendô, hogy teljes mértékben azonosulni tudott saját osztályával, a századközép középbirtokos nemességével, egyben olvasóközönségével, ennek legfôbb képviselôjévé lett, vágyait, törekvéseit fogalmazta meg. Szinte gyermeteg hittel bízott a jövôben, hitt az igazság felülkerekedésében, a kiábrándultságnak, a kételynek alig volt szerepe életművében: kitért a tragikus sors, helyzet, gondolat elôl. Nem annyira formálni, mint inkább csak kifejezni, szolgálni kívánta nemzetét és osztályát. Ćbrándos illúziókba ringatta az embereket: eltúlozta nemzeti erényeinket, hibáink fölött szemet hunyt; nemzete, osztálya kiválóságát, erkölcsi fölényét, ellenállhatatlan vonzását bizonygatta; kielégítette a nemzet hiúságát, takargatta önismeretének hiányát. - Életműve egészében mégis megfigyelhetô bizonyos szemléletváltozás: a korai regények fônemesi hôseinek helyére köznemesi alakok lépnek, s a költô, a tudós, a vállalkozó, a mérnök válik ideállá.
"Regényeinek hatása tulajdonképpen a novella fejlôdésére volt igazán jótékony. A magyar novella századvégi nagy magaslatát, amelynek éppen a hallatlan erôs légköridézô erô, a tömör környezetrajz, a dialógusbeli, a nyelvi biztonság, a hangnembeli zártság a jellemzôje, Jókai nagyszerű részletművészete nélkül el sem lehetne képzelni." (Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedô félszázad. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1971. 129. 1.)
Egy magyar nábob
Irányregény anekdotikus szerkezettel
Korai regényei közül az egyik legjelentôsebb az Egy magyar nábob (1853-54). Jókai maga "irányregénynek" nevezte művét 1858-ban. Még 1847 júniusában, az Életképek szerkesztésének átvételekor így nyilatkozott a folyóiratban: "Az irodalom hivatása az igazság eszméit terjeszteni: Ezért nem értünk egyet azon irodalmi töredékkel, mely, szűkkeblűségébe elfalazva, korlátai közé szoktatott szellemével ily elveket mondat ki: a költészet maga magának cél, a költészetnek ne legyen iránya. - Mikor egy virágszál sem születik cél nélkül, mikor a széles mindenségben mindennek hatása, mindennek haszna van: éppen a költészet, e minden virágok virága, élne-e azért, hogy viruljon és elhervadjon, mikor annyit tehet minden életkérdés eldöntése körül." Ilyen értelemben "irányregény" a Nábob, de ebbôl a szempontból irányzatosnak tekinthetjük életműve jobbik részét is.
Szerkezetét nézve az ún. anekdotikus-életképszerű változatot képviseli ez az alkotása: pompás életképek és anekdoták füzére. Voltaképpen az egész két anekdotára épül: részben egy parlagi és betyáros magyar mágnás tékozló csínyei alkotják a cselekmény részleteit, másrészt azt a humoros történetet használja fel, hogy egy idôs fônemes bosszúból, dacból házasságot köt egy fiatal polgárleánnyal hitvány és kéjsóvár rokonának kisemmizése végett.
Az elsô fejezet Törikszakad csárdájában fonódnak össze az eseményszálak, hogy aztán szétváljanak, majd ismét egymásba szövôdve kiindulópontjai legyenek újabb eseményeknek. A lineárisan haladó elbeszélés ütemét az anekdoták sajátos elbeszélési technikája szabja meg. Jókai az épp elbeszélt események mögött mindig készenlétben tart egy újabb szálat, melyet a korábbi cselekményhez fűzhet. Pl. Abellino csábítási kísérleteihez hozzákapcsolja Fanny Szentirmay Rudolf iránt kibontakozó szerelmét; Kárpáthy János születésnapi ünnepségének koporsó-epizódjával továbbszövi az Abellino-féle szálat, majd az Abellino iránti gyűlölet vezeti az öreg Kárpáthyt a Fannyval kötendô házassághoz; a házasság történetébe ismét belefonja Rudolf eseményfonalát, hogy ezzel megteremtse következô regényének, a Kárpáthy Zoltánnak mesealapját. - Közben az anekdotai elôadásmód sajátos fogásaival él Jókai: a váratlan fordulatot elôkészítô feszültséget folyamatosan növeli, illetve a meghökkentô csattanót az érdekkeltés kedvéért közbevetett epizódokkal hátráltatja.
Irányzatosság a jellemalkotásban
A regény indítása valóságos remeklés (Egy különc 1822-bôl). Tagadhatatlanul hazai és egészen sajátosan magyar, kelet-európai színezete van itt mindennek. Talán egyik regényében sem ábrázolja oly szívszorítóan - bár humorral színezve - a reformkor elôtti, pusztuló hűbéri Magyarországot, mint itt. Jókai Széchenyi szemével nézi a tájat, a termést pusztító áradatot, a járhatatlan utakat, a mindent elborító, a közlekedést megakadályozó sarat, mely az egész ország sivár elmaradottságát jelképezi. Elmaradottak, műveletlenek, parlagiak itt az emberek is: Nemcsak a Törikszakad csárda kocsmárosa, nemes Bús Péter uram, nemcsak a nábobot kísérô pojácák és bohócok, hanem a két mágnás is: a vagyonát ostoba tréfákra fecsérlô Kárpáthy János báró és az elidegenült, kozmopolita Kárpáthy Abellino.
Már a legelsô fejezetben - egymásnak ismeretlenül - végzetesen szembekerül a két fôszereplô, a két Kárpáthy. Az agglegény nábob - mint Jókai írja - "hamarább megszűnt élni, mint meghalt volna, úgyhogy most csak egy eleven hazajáró lélek, ki eltompul, elfásul, s csak akkor kezd újra élni, ha valami új inger, valami új mámor, bohó, bizarr, rendkívüli eszme, vágy, gondolat felébreszti lelki tetszhalálából". Most az éjszakai álmatlanság ösztönzi ostoba, ízléstelen szórakozásra a csárdában. Mulatozásának vad durvaságát megjelenítve bôven buzognak a komikum forrásai, de az embernek inkább sírni volna kedve.
Ide érkezik meg cseh vadászának hátán lovagolva (kocsija fennakadt a sártengerben) a másik Kárpáthy, Abellino egyenesen Párizsból arra a hírre, hogy nagybátyja halott, s hogy átvegye a dúsgazdag örökséget. Nemcsak idegen divat szerint készült feltűnô öltözete megmosolyogni való, a komikum az ô bemutatkozásakor elsôsorban a nyelvi jellemzésben található: affektált kényeskedéssel keveri a francia szavakat tört magyarságába. Pompás írói lelemény, hogy éppen Abellinótól tudjuk meg a legfontosabbakat az idôs, bogaras Kárpáthyról. S mindezt neki magának beszéli el, mikor még nem tudja, kivel ismerkedett össze. îgy jellemzi többek között a vén mágnás bennszülött barbárságát: "És annyira különc a magaviseletében, hogy semmit sem tűrhet, ami külföldi, még csak borsot sem enged tenni az asztalára, mert nem idehaza termett, hanem paprikát, s kávét nem szabad a házához vinni, cukor helyett pedig mézet használ. Nem bolond ez?"
Abellino pimasz arroganciájára vall, hogy mikor megtudja: nagybátyjával áll szemben, az elôzô sértések ellenére szemrebbenés nélkül rögtön kölcsönért zaklatja. - A szerkesztés tudatos átgondoltságát jelzi, hogy a cselekmény indításában már megjelenik a késôbb oly döntôvé váló koporsó-motívum. Abellinó dölyfös hányavetiséggel vágja Kárpáthy János szemébe: "Hisz amije van, az elébb-utóbb úgyis az enyém lesz; csak nem akarja magával vinni a koporsóba."
A mai olvasó szemében nincs sok eltérés a két egyaránt tékozló, üres és haszontalan életet élô, műveletlen magyar fôúr között. Jókai azonban mindezt másként látja: lényeges különbségnek tekinti, hogy az egyik külföldön, a másik pedig itthon veri el vagyonát; mindkettô valójában romlott erkölcsű, de az egyik a hazafiatlanság megtestesítôje, a másik pedig lelke mélyén öntudatlanul is hazafi. îgy lesz a regényben Abellino Kárpáthy János ellenlábasa. Abellino vétkére nincs mentség és feloldozás, Kárpáthy János gyarlósága azonban bocsánatos bűnné szelídül.
Jókai szerint Abellino botlásai nem hibák, hanem bűnök. "Embernek rossz - írja 1858-ban a regényhez kapcsolt végszavában -, hazafinak jellemtelen, szeretônek aljas, férfinak nyomorult, tekintélynek esztelen, úrnak - önhibája miatt - koldus."
Kárpáthy János ábrázolásában - már a legelsô fejezetben is - lappang valami rejtett írói rokonszenv, burkoltan jelen van már a megjavulás lehetôsége. "Egy eltévedt lélek látszik" szemeiben, "mely tán döntô nagy eszmékre volt hivatva", s csupán "fátuma, környezete, elhagyatása" siklatta ki életét.
Irányzatosság az epizódokban
A címszereplô hosszú idôre eltűnik a regény lapjairól; Kárpáthy János az elsô fejezet után csak a nyolcadikban (A pünkösdi király) és a tizenharmadikban (A nábob nevenapja) jelenik meg, s Kárpátfalva is csak a házasság után lesz a cselekmény tartós színhelye. - A mű elsô harmada epizódokból, önállósult novellákból áll: fôleg Abellino és Kárpáthy János környezetét és életmódját tárja elénk. Ezek a részletek bár szétzilálják a regény kompozíciós egységét, eszmeileg mégis nagyon fontosak, hiszen bennük domborodik ki az az irányzatosság - a nemzeti létért vívandó küzdelem gondolata -, melynek szolgálatában Jókai ezt a regényt megírta.
Különösen a nagyra nôtt párizsi fejezetek szakadnak el a cselekmény fô vonalától. Az énekesnôk vetélkedésének sem a nábobhoz, sem Fannyhoz nincs köze, Mainvielle-né (menviel) Fodor Jozefine pedig egyáltalán nem bukkan fel késôbb a történet folyamán; Chataquéla (satakéla) szerepeltetése is csak viszonyítási pontul szolgál Szentirmay Rudolf megváltozásában, illetve alkalom egy katasztrófajelenet, a párizsi tűzvész leírására.
Mégis ezek a párizsi fejezetek azt bizonyítják, hogy a külföld nemcsak az Abellino-féle aranyifjúság léha szórakozásainak színhelye, tanulni, művelôdni is járnak ide magyarok. Szimbolikus értékű, hogy a Rousseau műveit olvasó fiatal, öntudatos kézműves, Barna Sándor éppen a nagy francia filozófus ermenonville-i sírjánál találkozik össze három ifjú magyar fônemessel, Istvánnal (Széchenyi István), Miklóssal (Wesselényi Miklós) és Szentirmay Rudolffal. Az asztaloslegény hét éve él Párizsban megbecsülésben, jómódban, mégis haza akar menni Magyarországba; s könny szökik a szemébe arra a gondolatra, hogy távol kell élnie hazájától. Az ifjú mágnások közül kettô (István, Miklós) gyalog utazta be kölcsönös fogadásból, nélkülözésekben versenyezve Európát, a harmadik pedig (Rudolf) Amerikából jött vissza Párizsba. Mind a négyen magyarul beszélnek!
Jókai álmait, vágyait nép és nemesség összefogásáról nem csupán e négy ember között kialakuló és tartósnak bizonyuló bensôséges kapcsolat fejezi ki (Rudolf és Miklós lesz majd Barna Sándor párbajsegéde), a polgárosult jövôrôl szôtt ábrándjait, merész reményeit István szájába adva meg is fogalmazza: a magyar "versenyezni fog minden téren a világ elsô nemzeteivel; lesz új élet, új mozgás, új vérkeringés az egész fajban, leteszi a kardot, mellyel egykor Európát védte, s megmutatja, hogy minden eszközt bír forgatni, mellyel hírt, hasznot, becsületet lehet szerezni, legyen az szobrászvésô vagy bányakalapács, festôecset vagy építészzsinór; s kik buzdítsák, lelkesítsék, lesznek magas lelkű emberei, s úgy hiszem, hogy azoknak születése után már nem kell várakoznunk". Ugyanez a lelkesült prófécia csendül meg a lányával, Flórával Londonból hazatérô Eszékiné szavaiban is, mikor Buda és Pest leendô szépségérôl, pezsgô szellemi életérôl beszél: "Nyári lakul választjuk a budai hegyeket; rajta leszünk, hogy minden munkát hazai művészek és mesteremberek által teljesíttethessünk; alkalmat adunk tehetséges költôknek, művészeknek, hogy Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan száműzve lesz minden idegenszerű, a divatvilág asztalainkon magyar lapokat, termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani..."
Annál felháborítóbb az Abellino által irányított "ifjú óriások" frivol hecckampánya Fodor Jozefine színésznô ellen. Meg akarják buktatni, ki akarják fütyülni, mert magyar, mert tisztességes, mert szereti a férjét, s másoknak nem nyújt kegyeket, mint vetélytársnôje, a merészen kacér Catalani (kataláni). A magyar színésznô becsületét, hírnevét, dicsôségét Barna Sándor menti meg iparos társaival: szembeszállnak - a maguk kétkezi módján - a nyegle aranyifjúsággal.
A pünkösdi király című fejezet epizódjai "a szegény Magyarhonban" játszódnak. Śjra rávilágít ez a novella Kárpáthy János tékozló hóbortjaira, de több is annál. Nemcsak a Kárpátfalvára látogató parlagi nemesek körképe, a Kutyfalvi Bandik, az "eredeti fickók" társasága (újra találkozunk velük a nábob nevenapján és a rókavadászaton), hanem egyben színes leírása is egy néphagyománynak. S a folklorisztikus érdekességek bemutatása mellett Jókai együttérzô rokonszenve itt is megjelenik az ügyes, kemény, bátor és ravaszul eszes magyar paraszt iránt. Kis Miska, a nádudvari csikós, az újonnan megválasztott pünkösdi király egy év alatt százhúszezer forintot tett félre Jancsi úr bôkezű adományaiból és saját kártyanyereségeibôl, s földbirtokot, nemességet vásárolt magának. Nemesnek is egyenrangúvá lett a tôsgyökeresekkel.
A szerteágazó epizódok szereplôi a regény egyik fontos fejezetében (Ezernyolcszázhuszonöt), a reformkor nyitányát jelentô pozsonyi országgyűlésrôl festett tablóban mind együtt vannak, s egybefonódnak az eddigi cselekményszálak. Az országgyűlésre hazaérkeztek Pozsonyba a külföldön élô mágnások, megjelennek a hazai nemesek is. Pozsonyban dolgozik már Barna Sándor is Boltay János műhelyében. Ebben a városban szövi újabb praktikáit és tervezgeti gáláns kalandjait Kárpáthy Abellino is, aki, hogy nagybátyját bosszantsa, mindig és mindenben az ellenkezô politikai párt véleményét hangoztatja, mint az idôs nábob.
Romantika és szentimentalizmus
Abellinót persze nem a politika érdekli, hanem a vagyon és a társasági hírnév. A gazdag örökséghez nagybátyja állandó bosszantásával, halálba kergetésével szeretne hozzájutni, a "hírnévre" pedig egy csábítással kíván szert tenni. Fogadalmat tett az országgyűlésre összesereglett ifjú "gyönyörvadászok" elôtt, hogy egy év múlva övé lesz az a csodálatosan szép és erényes fiatal polgárleány, akit minden ifjú dandy meg szeretett volna hódítani.
A regény meséje ugyanis úgy fordul, hogy a történet második harmadában egyszerre egy új fôhôs jelenik meg: Mayer Fanny, s életének elôzményeit, családjának történetét egy újabb novella beszéli el. A Mayer család históriája s Fanny sorsa igen alkalmas a romantika kedvelte ellentétek kiaknázására. A sikkasztó és félrevezetett családfô öt leánya közül négy könnyelmű, léha, erkölcstelen életet él: házuk tele van ifjú, elôkelô és gazdag kéjencekkel. A naiv és ostobán hiszékeny Mayer mit sem tud háza, családja romlottságáról, bár háta mögött mindenki "szerelemkalmárnak" nevezi, "ki önleányi szerelmével űz kereskedést". Mikor rádöbben a valóságra, öngyilkos lesz. Ebbôl a fertôbôl menti ki az apa testvére, Teréz az ötödik leányt, a legkisebbet és a legszebbet, a tizenkét éves Fannyt.
A regény legtisztábban romantikus színei Fanny alakját vonják be. 1825-ben már tizenhat éves, gyönyörű és erényes, mélyen vallásos, finom lénye körül a zománcos tisztaság glóriája ragyog. Jókai legköltôibb, legkövetkezetesebben jellemzett nôalakjai közé tartozik. Nemcsak az ôszinte szerelem áhítata irányul feléje - Barna Sándor részérôl, hanem Abellino csapdát állító aljas kéjsóvársága is: titokban pénzzel támogatja énekóráit, s anyja, Mayerné segítségével próbálja "megvásárolni" a leányt. Fanny azonban az elsô szerelem lobogó hevületével egy ismeretlent szeret, Szentirmay Rudolfot, akit titkos jótevôjének vél. S mikor meg kell tudnia a valóságot, Fanny szívébe zárja titkolt szerelmét, lemond róla, de felejteni nem tud.
Kárpáthy János feleségeként döbben rá arra, hogy akit rajongva imád, legkedvesebb barátnôjének a férje. A rókavadászaton találkozik vele, menekülne elôle a megbokrosodott paripán, de Rudolf, aki most látja életében elôször ôt, utoléri, kiragadja a nyeregbôl, s izmos kézzel odaöleli magához. "A nô ájultan borul vállára, a paripa szilajon száguld tova!"
Ez után a találkozás után Fanny súlyos beteg lesz, felgyógyulva pedig nem tágít férje mellôl, s minél messzebb szeretne lenni Szentirmaytól. De kell még találkozniuk. - Fannynak, a polgárlánynak nehéz megállnia helyét a mágnások közt. Ez csak Eszéki Flóra segítségével sikerül, de többen is rebesgetik, hogy rossz családból származik, nem jó a híre, 60 ezer forintért eladta volna magát stb. Szentirmay egy hétre átmegy Madarasra (itt is volt kastélyuk a Kárpáthyaknak), hogy "kipróbálja" Kárpáthynét. Gyakran vannak együtt, sétálgatnak a kertben, a fiatalasszony titokban imakönyvébe préseli a férfi által letépett virágokat. Rudolf meggyôzôdik az asszony tisztaságáról, erényességérôl, de egy fuldokló zokogásba torkolló érzelmes jelenet során azt is megtudja, hagy Fanny halálosan, a kétségbeesésig szereti ôt - már régóta, reménytelenül. Ez a vallomás, az asszony rejtett szenvedése, gátak közé kényszerített, mégis visszafojthatatlan szenvedélye megrendíti a férfit is, titkolt és tiltott szerelmet ébreszt az ô szívében is. Boldog házasélete sem feledteti el vele az asszony gyötrelmeit.
Fanny története nem véletlenül juttatja eszünkbe az Śj Héloise Júliáját. Rousseau-nak ez a szép szerelmi regénye Barna Sándornak volt kedvenc olvasmánya. Neki, a polgárnak ugyanúgy elérhetetlen Fanny, mint Saint Preuxnak Júlia; illetve Fanny és Rudolf ugyanúgy nem találkozhatnak a szerelemben, mint Rousseau regényének hôsei.
Fanny életét az alig palástolható hervadás mélabús elégiává változtatja. Egy pillanatra megkísérti ugyan az öngyilkosság gondolata, halálát mégsem a szerelem, hanem az anyaság okozza: gyermekágyi láz végez vele. (Az Śj Héloise Júliája is akkor kapja végzetes betegségét, mikor gyermeke kimentéséért a tóba veti magát.) - Az Egy magyar nábob Fannyval foglalkozó fejezetei a szentimentalizmus légkörében fogantak. Ezt bizonyítja Rudolfnak és Barna Sándornak Kárpáthyné sírjánál való váratlan találkozása és az a meghatóan érzelmes jelenet, amikor mindketten egyenként megcsókolják a márványba vésett Fanny név öt betűjét.
Romantikus jellemfordulat - realisztikus jellemfejlôdés
Az Egy magyar nábobnak még nincsenek héroszai és heroinái, szélsôségesen eszményített hôsei, ilyenek majd csak a Kárpáthy Zoltánban, a dilógia második részében fognak megjelenni. Ez a mű (a Nábob) épp azért kiemelkedô teljesítmény Jókai életművében, mert bár elüt mind a romantikus, mind a realista regénytôl, de mindkettôbôl elvegyül benne valami.
Legnegatívabb figurája, Abellino sem lesz puszta ördögi lénnyé, a Rossz megtestesítôjévé. Megóvja ettôl a sokféle helyzetben való bemutatása s az a komikum, amely körülveszi szánalmas alakját. Abellinóban a nemzetietlen jelleget emeli ki az író, s csábító mesterkedéseiben az arisztokrata frivolság és cinizmus szenved vereséget.
Látványosan romantikus jellemfordulatra csak egyetlen példa akad. 1822-ben, tehát a regénytörténet megindulásakor Szentirmay Rudolfot, jóllehet nagy műveltségű, széles látókörű, világjárt ember, az életunalom, világmegvetés, spleen, bizarr különcködés jellemzi. Hazájáról tudni sem akar, nem ismeri a honvágyat, Pestrôl azt is elfeledte, hogy Magyarországon van; egyébként is az a véleménye róla, hogy az "egy nagy német zsidó kolónia", ahol nem is lehet magyar szót hallani. Chataquélával kapcsolatos terveinek végsô célja az életbôl való kilépés, az öngyilkosság szándéka volt. - Egyetlen pillanat műve, hogy a blazírt Szentirmay egy tisztult, nemes nôi lélek, a tizenhat éves Eszéki Flóra hatására megváltozott, új emberré lett. Visszatért szegény hazájába, s a második regényben (Kárpáthy Zoltán) emberfölötti hôssé magasodik. Itt, a Nábobban átalakulása után meglehetôsen elhalványodik, legfeljebb Fannyval való lírai kalandja hozza közelebb az olvasóhoz a mű végén.
Más a helyzet a címszereplôvel, Kárpáthy Jánossal. Az ô átalakulása, fokozatos erkölcsi megtisztulása áll tulajdonképpen a regény középpontjában. Esetében nem beszélhetünk romantikus fordulatról. A durva csínyei által hírhedt fôurat "fátuma, környezete" formálta olyanná, amilyen lett, s Jókai épp ezt a fátumot és környezetet töri szét. Ćtalakulása különös ugyan, lélektanilag mégis hitelesnek látszik. Az 1825-ös országgyűlésrôl hetvenedik születésnapjára hazatérô Kárpáthy János már némileg más ember: szelídebb, visszafogottabb, megbocsátóbb. Hatottak rá az országos események, segítette megváltozásában a "kortyondi fráterek" környezetébôl való ideiglenes kiszakadása. Szívében megjelenik a jóság, az együttérzés tétova vonása: szeretettel, rejtett türelmetlenséggel, a megbocsátás szándékával várja Kárpátfalvára egyetlen rokonát, a halálára spekuláló Abellinót. Unokaöccsének elvetemültsége (fekete koporsót küld születésnapi ajándékul), a csaknem halálát okozó lelki-testi megrázkódtatás újabb motívum az átalakulás folyamatában. Egy hónap múltán ismét Pozsonyban van, "s mind kívül, mind belül nagy változásokon ment át". "Az emberekkel komolyan beszélt, közügyek, nemzeti vállalatok után tudakozódik; jószágaira tanult, becsületes tisztviselôket keres; a dorbézoló mulatságokat kerüli, az országgyűlésen okos, értelmes beszédeket tart." Bosszúból kéri meg ugyan Mayer Fanny kezét, de a fiatalasszony tisztasága, lelki nemessége, erkölcsi fölénye nem marad rá hatástalan. A legemelkedettebb szerelmi áhítattal, rajongással veszi körül Fannyt, felerôsödik benne az aggódó gyöngédség, a körültekintô figyelem. Gyermeke jövôjéért remegô apa, felelôsségérzettel rendelkezô, komoly ember lesz. Felesége halála után ô sem tud tovább élni: követi a sírba is.
Kárpáthy János jelleme magában hordta megjavulásának csíráit. Barbárságában is ôrzött valami mélyen emberit. (Láttuk ezt az elsô fejezet idézett jellemzésében.) Eszményítésében azonban mérsékelte magát Jókai, alakjának megformálásában a realista művészet mértéktartása is érvényesül. Fejlôdése során nem válik belôle gáncstalan hôs, egy második Szentirmay. Sôt: átalakulása után is iróniával vegyes humorral láttatja az író. Lelkesedik ugyan a reformkor nemzeti célkitűzéseiért, de valójában nem sokat ért az egészbôl, s reformkori tevékenységét egy agarászegylet alapításában fejti ki.
Kárpáthy János átalakulásának útja azt a fordulatot is jelzi, amelyet a 20-as, 30-as években a reformkori Magyarország megtett. A nábob példája azt hirdeti: van lehetôség a gondok megoldására, a változásra, s ezzel Jókai utat mutat az elnyomatás kora arisztokratáinak, reményt kelt az 50-es évek olvasóiban.
Az utolsó fejezet (A világ nyelve), mely nem egyéb a Fannyra és férjére szórt rágalmaknál, megalapozza a következô regény, a Kárpáthy Zoltán meséjét. Az az örökösödési per irányítja a dilógia második részének eseményeit, melyet Szentirmay és az ifjú Kárpáthy ellen indítanak Abellino nevében, hogy Zoltánt öröklött vagyonából kisemmizzék. Ebben a második részben már szabadabban csapong Jókai romantikus fantáziája: a pozitív szereplôk - Kárpáthy Zoltán, Szentirmay Rudolf, Wesselényi Miklós - hibátlan félistenekké magasztosulnak, a nôi szereplôk is - Kôcserepy Vilma, Szentirmay Katinka - Mayer Fanny szintjére emelkednek.
Az arany ember
"Be kell vallanom - írta kései utószavában Jókai -, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve." S valóban - csaknem minden szempontból - egyedi remeklés ez az író életművében. Nemcsak a kor nagy gondolatai, politikai válságjelenségei tűnnek fel itt, hanem nyomot hagyott benne az író magánéletének sok-sok konfliktusa, házaséletének ekkori zavara: feleségének elhidegülése, féltékenykedése és egy romantikus késôi szerelem is. Az író annyira azonosulni tud fôhôse kínlódásával, és saját keserű nézeteit oly gyakran adja szereplôi szájába, hogy egyes értelmezôk egyenesen "vallomás-regénynek" tartják.
Alkotói fénykorának (1867-1875) csúcspontja ez a regény azért is, mert Az arany ember (1872) Jókai legharmonikusabb, a romantikából a realizmusba viszonylag legmesszebb eljutó remekműve.
Ez a realista vonás a vívódó, meghasonlott fôhôs sokoldalú ábrázolásán túl abban is megnyilvánul, hogy szereplôi már nem mágnások, nemesek, mint korábbi írásaiban, hanem egyszerű, hétköznapi emberek: hajóbiztosok, hajókormányosok, kistisztviselôk, kereskedôk, kézművesek. Ha jól megfigyeljük, megelôzô regényeinek azok a figurái lépnek most az írói figyelem fókuszába, akik ott csupán anekdotikusan bemutatott és realisztikusan megrajzolt mellékszereplôk voltak.
Összefogott szerkezet
Szerkezeti felépítés szempontjából is egyik legösszefogottabb alkotása: nem kisebb-nagyobb novellák, anekdoták füzére: Az írói komponálás tudatosságára vall, hogy már a kezdô fejezetekben megjelennek mindazok a motívumok, cselekményelemek, amelyek késôbb felerôsödve, kibontva adják a regény cselekményszövetét, s így vagy úgy szó van valamennyi fontos szereplôrôl is.
Ilyen fontos motívum mindenekelôtt maga a Duna, mely összekapcsolja Komáromot és a Senki szigetét.
A legelsô találkozás a Szent Borbála fedélzetén már sejteti Timár és Timea késôbbi viszonyát: a török kislány hálát érez ugyan megmentôje iránt, de bensôségesebb rokonszenvet nem. Midôn a hajóbiztost lesodorja a hullám a hajó orráról, s azt hiszik, meghalt, a szíve "meg sem dobbant". "Mikor a fehér cicát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondta rá, hogy »szegény!«"
Az inspiciens (vámtiszt) levélben azt üzeni sógorának, a komáromi seregellátási osztály fônökének, Kacsuka Imre úrnak, hogy Timár "arany ember", érdemes rá felfigyelni.
Komárom felé vezetô útjukon fedezik fel a Senki szigetét és lakóit. Timea és Noémi szembenállása, kölcsönös ellenszenve már ekkor sokat sejtetôen megmutatkozik. A cica, Narcissza körül keletkezik köztük ártatlan nézeteltérés, de a két leány szemüknek pillanatnyi összevillanásából megérzi, "hogy ôk valaha egymás sorsának rejtelmes intézôi lesznek, hogy lesz közöttük valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom; és talán sohasem fognak arról többet tudni, mint egy elfeledett álomról, hogy ôk okozták azt egymásnak".
Felbukkan a szigeten Krisztyán Tódor is mint Noémi "vôlegénye". Elsô pillanatra a hôs és a kém keverékének látszik. Megjelenése halálba kergeti Ali Csorbadzsit, aki egyetlen leányát komáromi rokonára, Brazovicsra bízza. Krisztyán feljelentéssel zsarolja a szigeten élôket is. Vele kapcsolatban meséli el Teréza mama családja szerencsétlenségét. Férje, Bellováry volt Krisztyán Tódor apjának a kezese. Ebben a történetben is szó van Brazovics Athanázról, a szipolyozó komáromi gabonakereskedôrôl: a Pancsováról megszökött Krisztyán Maxim adósságát ötszörös nyereséggel hajtotta be annak kezesén. Bellováryék mindent elvesztettek, földjüket, házukat, s az apa egy éjszaka szíven lôtte magát. - "Visszajövök még ide!" - mondja Timár Terézának elbúcsúzva tôle.
A haldokló Ali Csorbadzsi tört mondataiban jelentkezik elsô ízben a "vörös hold", "vörös félhold" motívuma, mely ismételten vissza-visszatér Timár életének válságos fordulóin vagy mint bűnre csábító jelenés, vagy mint a lelkiismeret-furdalás szimbóluma.
Végül amint a süllyedô hajóról megmentett Timea belép a Brazovics-házba, csírájában, rejtetten felsejlenek már a késôbb oly végzetessé váló szenvedélyek: a gyűlölködés és a féltékenység. Athalie szemei "egyet villámlottak Timea arcára, másikat a katonatisztre, s ajkait még jobban kipittyeszté. Kacsuka úr egészen el volt veszve Timea bámulatában." Timár is bánatosan figyelte, hogy Timea milyen kedvesen mosolygott Kacsukára.
1828 ôszén (október végén) indul a regénytörténet, s az idôrendben haladó cselekménybonyolításban a fenti motívumok teljesednek ki. Itt nem egymással szembenálló társadalmi erôk, csoportok csapnak össze, mint más regényeiben: a drámai küzdelem színtere Timár Mihály lelke. A hűség és a szerelem, a hatalmas vagyon és az igazi boldogság ellentétei között való hányódás jelenti a nagy konfliktusokat. - A vívódó, a megoldhatatlan döntéskényszer elé kerülô fôhôs életének két fô színtere hol Komárom, hol a Senki szigete, míg a véletlen a kezére játszik abban, hogy az egyiket örökre elhagyhassa, és otthonra leljen a másikon.
A kiábrándulás regénye
A kiegyezés táján Jókai a korszak legidôszerűbb témái felé fordul: tôkés vállalkozókról kezd írni, lelkesedik a polgári átalakulásért, a tudományos és technikai haladásért, de nem hallgatja el a rohamos fejlôdés árnyoldalait, a munkások sivár helyzetét sem. Fekete gyémántok (1870) című regényében még kételyek nélkül, bizakodással tekint a jövôbe. Berend Iván a nemzeti tôkés vállalkozó megálmodott, ideális mintaképe. Nemes, bányatulajdonos, tudós, munkásai sorsát szívén hordó, számukra szövetkezeti részvénytársaságot alapító értékes ember. Saját maga teremti meg vagyonát - becsületes munkával, tehetségével, széles körű tudásával; vállalkozásához nem tapad bűn, korrupció, a pénzhez nem öröklés útján jutott. Sikeres ember lett: le tudja gyôzni az akadályokat, meg tudja buktatni a spekulációs tôkén alapuló nemzetközi részvénytársaságot, boldog életet teremt mindenki számára a Bonda-völgyben. Vállalkozói sikereivel összhangban magánélete is szerencsésen célhoz ér az Evilával kötött idilli házasságban.
A Fekete gyémántok naiv, illuzórikus hite, ábrándos optimizmusa hullik darabokra Az arany emberben. Jókai illúzióvesztését, kiábrándultságát részben politikai csalódásai okozták. 1871-ben már észre kellett vennie, hogy a kormánypárttal szemben a balközép ellenzéki politikája nem érvényesülhet. Egymás után buktak meg azok a javaslatai, amelyeket a honvédség kibôvítésérôl, a magyar jegybank felállításáról és a nemzetiségek támogatásáról beterjesztett a parlamentben. A reformkor eszméit megvalósíthatatlannak kezdi érezni a maga korában. De kiábrándult már a magyar kapitalizmusból is: az író nem hisz többé a "tiszta" nemzeti polgárosodásban. A sikeres hazai tôkés alakja foglalkoztatja most is, de már csüggedten szemléli hôsét, nem tud azonosulni vele, s pályáját meghasonlásba vivônek látja. Timár egész sorsa azt példázza, hogy vagyonnak, tôkének nem lehet becsületes úton birtokába jutni.
Jókai végletes, de általános érvényű megállapításokat von le Timár vagyonszerzésének, meggazdagodásának különös történetébôl. Művészi eszközei közé tartozik - többek között -, hogy nemcsak az események rajzával vagy a fôhôs lelki életének jellemzésével beszél, közvetíti saját világképét, hanem a kisebb szereplôk félreérthetetlen nyilatkozataiba is saját elkeseredett véleményét rejti el. Feleleveníti Rousseau elméletét, mely szerint a magántulajdon lopás. Ezt a sajátos nézetet egy gályarab, Krisztyán Tódor apja fejti ki kellô határozottsággal: "Akinek pénze van, az azt mind lopta. Akinek sok van, sokat lopott, akinek kevés van, keveset lopott; aki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott." (Ugyanezeket a gondolatokat mondja el Balzac Goriot apó [balzak; gorió] című regényében szintén egy szökött gályarab, Vautrin [votren) a fiatal Rastignacnak [rasztinyak].)
De nem csupán a "becsületes" kapitalizmus ábrándja szenvedett vereséget, az egész fennálló világrend helyességébe vetett hit is megrendült ekkortájt Jókaiban. Eddigi, naivnak tetszô optimizmusa semmivé foszlott: tragikusan ellentmondásosnak látja mind a földi intézményrendszert, mind a túlvilági berendezkedést, s meghasonlottan kétségbevonja a létezés értelmét is. Családjának tragédiáját felelevenítve Teréza mama így elmélkedik: "De hát mire való akkor a vallás, a hit, a keresztények és zsidók minden hitágazata, ha ilyen követelést tenni szabad? - De hát mire való akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkôztessenek olyan tartozásért, mellyel ô maga soha adós nem volt? - De hát mire valók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni? - De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni? - Mire való az egész világ?"
Timár Mihály alakja
A közvetlen megnyilatkozásoknál sokkal művészibb módszer, mikor az író saját világképét fôhôse sorsában mutatja meg; Timár útkeresése mögött ugyanis nemcsak a hazai kapitalizmus kérdései lappanganak, hanem Jókai lelki válságának nagy problémái is.
Timár Mihály, az "arany ember" szokatlan, rendhagyó hôs Jókai életművében: rendkívül bonyolult jellem. A regény elején alakját még a szokványos, romantikus túlzások fonják körül: akadályokat nem ismerô, rendkívüli teljesítményekre képes mesehôs, valóságos akrobata, aki lélegzetelállító bátorsággal és ügyességgel menti ki hajóját és utasait a természeti erôk és az emberi hatalmak csapdái közül. Erkölcsi igényesség és feddhetetlenség jellemzi kezdetben: a megvesztegetéseknek (az egészségi ellenôrzéskor, a vámvizsgálatnál) nem kezdeményezôje, csak puszta eszköze, végrehajtója. Az egyszerű hajóbiztosból, Brazovics alkalmazottjából válik a regénytörténet folyamán vállalkozóvá, sikeres üzletemberré, dúsgazdag földbirtokossá, külkereskedôvé - Berend Ivánhoz hasonló figurává.
A világ szemében "arany ember": amihez ér, arannyá válik. "De akihez hozzáér, az mind szerencsétlenné lesz, átok és szenvedés terem az öt ujjának helyén." A legszerencsétlenebb azonban ô maga, aki végül tragikus helyzetbe sodródik.
Ez a sikeres üzletember mégsem Berend Iván, mesés vagyonának alapja nem a becsületes munka, hanem a korrupció, a lopás, a spekuláció. Legelsô erkölcsi megingása akkor következik be, amikor az elázott búzából kenyeret süttet a hadseregnek; s az üzlet megszerzéséért - Kacsuka tanácsára - 30 ezer forintot szán megvesztegetésre. - Majd megtalálja Ali Csorbadzsi legendás kincseit, s ellopja azokat. Ettôl kezdve és e kincsek birtokában ragyogó karriert fut be, de ahogy nô tekintélye az emberek szemében, úgy hatalmasodik el lelkében a lelkiismeret-furdalás, a gyötrô önvád. Mert erkölcsi igényességét, alapvetô tisztességét nem veszíti el, sôt épp ezért kerül konfliktusba önmagával. Becstelenné ugyan nem lesz, de nyugalma, boldogsága oda lett.
Örökös lelki vívódását, kezdetben önmentegetô, majd önmagát egyre kegyetlenebbül vádoló tépelôdéseit az író egy nála szokatlan eszközzel, a vissza-visszatérô belsô monológgal jeleníti meg (ezeket a szövegrészleteket idézôjelbe teszi). A legelsô lopásba finoman beleszövôdik a Timea iránt ébredezô szerelem. Azzal nyugtatgatja magát - nem is alaptalanul -, ha a kincseket Timeával együtt átadja Brazovicsnak, az biztosan megfosztja ettôl a vagyontól a leányt. Ha pedig megtartja, megháromszorozhatja a vagyont, s így adhatja át Timeának önmagával együtt. Szándékai "tisztességesek": csak azért akar gazdaggá lenni, hogy boldoggá tehesse az árvát, de egy hang onnan belülrôl mégis azt súgta a fülébe: "Tolvaj vagy!" "Mert attól a naptól kezdve, amidôn Timár az elsüllyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, oda volt lelkének nyugalma; minden fényes siker után, mely vállalatait kísérte, felemelte szavát a belsô vádló: ez mind nem a tied! Ez egy árva leánynak a vagyona volt, amit te bitorolsz. Szerencsés ember vagy? Nem igaz! Szegények jótevôje vagy? Nem igaz! Arany ember vagy? Nem igaz! - Tolvaj vagy!"
Ettôl a hangtól sohasem tud menekülni, lelkiismeretének ostorozása egyre fájóbb, elviselhetetlenebb. Különösen akkor kerül tragikus helyzetbe, mikor tönkretéve Brazovicsot, dúsgazdaggá teszi Timeát és feleségül veszi. Házassága ugyanis boldogtalan. Timea hálát érez iránta, de szerelmet nem, mert rejtve, visszafojtva Kacsukát szereti. Ez a helyzet annál is elviselhetetlenebb, mivel felesége tiszteli férjét, felnéz rá, s végtelenül hűséges hozzá, valóságos szent, de "neje nem nô, hanem mártír". Timár szerencsétlen, de szerencsétlenné, boldogtalanná tette Timeát is.
Timár Mihály meghasonlottsága, lelki tépettsége még inkább elmélyül, mikor három és fél év után újra megjelenik a Senki szigetén, s ezzel megkezdôdik két helyszínen kettôs élete. Fél évig milliomos és kétségbeesetten boldogtalan; fél évig vagyontalan, két keze munkájából élô egyszerű ember, de kiegyensúlyozott, és boldog Noémi odaadó szerelme által.
De ettôl kezdve folytonos hazugságban kellett élnie. "Minél tovább haladt e kettôs életben, annál jobban érezte a kettôs kötelesség ellentmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes, önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelôssé. Szerencsétlenné tette mind a kettôt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettô között. Hová meneküljön?"
Elsô tolvajlásának nyomasztó bűntudata - belsô vergôdései során - rátelepszik emberi kapcsolataira is, s minden lopottnak tűnik már szemében. Ellopta - így ostorozza önmagát - Timeától apja millióját, szíve férfiideálját, hitvesi hűségét; ellopta Noémitôl szíve szerelmét, nôi gyöngédségét; ellopta Teréza bizalmát, Krisztyán Tódortól az egész óvilágot; ellopta Athalie-tól apját, anyját, házát, vôlegényét; ellopta Kacsukától a boldogság reményét; lopta a tiszteletet, mellyel az egész ismerôs világ körülvette.
Feloldhatatlanul szembekerül tönkretett életében a gazdagság és a humánum. Feleségétôl nem tud elválni. Nincs is ürügye a válásra, s Timea még akkor sem szakítana vele, ha az ô hűtlensége kiderülne. A kettôs élet sok-sok kínja, megoldhatatlan problémája az öngyilkosság szélére sodorja. A lelkében dúló örökös perben nem talál már önmaga számára semmiféle mentô körülményt, sôt Krisztyán Tódor valamennyi vádját a maga összességében igaznak tartja, mikor a kalandor a balatonfüredi éjszakai beszélgetés során el akarja tôle orozni az ellopottakat: magának követelve a Senki szigetét, Noémit, Dódit.
A regény eseményszövete végül mégsem tragikusan végzôdik. Timárt az öngyilkosságtól egy véletlen és váratlan esemény menti meg: nem ôt, hanem Krisztyánt nyeli el a rianás Timár ruhájában és tárcájával a zsebében. A holttestben majd mindenki a komáromi kereskedôt véli felismerni - tavasszal, a jég elolvadása után.
Timár "kilép az életbôl", a világból, otthagyja feleségét, házát, vagyonát. žszintén meggyónja egész szerencsétlen kettôs életét Noéminak, s "feloldoztatott". Elmenekült abba a történelem elôtti paradicsomi idillbe, abba a rousseau-i ôsközösségbe, mely kiáltó kontrasztként áll szemben azzal a modern világgal, amely tele van kiábrándító zűrzavarral, becstelenséggel, embertelenséggel. A Senki szigete nem tartozik egyetlen államhoz sem, nincsenek itt hivatalok; csak a természet által diktált törvények léteznek, s itt a pénz is ismeretlen fogalom, csupán a cserekereskedelmet ismerik. Vallásuk sincs, de istenhitük rendíthetetlen. Teréza csak "arról a jóságos, minden teremtését szeretô, véghetetlen irgalmú, bűnbocsátó" Jézusról beszél Noéminak, s így ô "arról a kegyetlen, bosszúálló Istenrôl, arról a személyválogató Istenrôl, arról az áldozatot követelô, cifra templomokban lakó Istenrôl" nem tud semmit.
A regény megoldása romantikus ábránd: az ember nem léphet ki a világból, nem vonulhat ki a társadalomból. A Senki szigetének rajzában a menekülés költôi nosztalgiája jelenik meg, az elvágyódás lírája uralkodik. "A Senki szigete azonban nemcsak menekülés - hanem a jóság, a szeretet, a nagy emberi erények melegágya is." (Sôtér István: Félkör. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1979. 461. 1.)
Az arany ember vonzó hatását növeli az a pátoszteljes romantika is, mely az al-dunai képekben vagy a téli Balaton látványaiban, a jég alatti halászat leírásában érvényesül. A sziget növényvilágának részletes bemutatásában a kertészkedô-füvészkedô Jókai jeleskedik.
Mellékalakok
A fôhôs bonyolult jellemének sokoldalú, a lélektani elemzés eszközeit is felhasználó ábrázolása mellett valamivel elnagyoltabbaknak tűnnek a kisebb szereplôk. Végletesen eszményített Noémi, akiben a nôiességbôl minden megtalálható, ami kedves, és hiányzik minden, ami bántó. "Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nô." - Timea valamivel összetettebb jellem. Férjéhez a hála köti, hűséges hozzá, bár éveken át tisztán és épségben ôrzi Kacsuka iránti nagy szerelmét. Timár "halála után sem lehet boldog Athalie utolsó tôrdöfése miatt (Timár nem halhatott meg, hanem él, s egyszer még visszatérhet). Tragikusan szép alakja kiváltja az olvasó ôszinte rokonszenvét és szánalmát. - Krisztyán Tódor nem szokványos intrikus: züllött kalandor, kém és zsaroló, bár nem ilyennek született; szerencsétlen körülmények formálták romlottá. - Athalie-ban sem csupán a démoni gonoszság uralkodik: megcsalt és visszautasított szerelme indította el élete tragédiáját, s ettôl kezdve már csak a bosszúnak élt. - Brazovics, a komáromi rác kalmár tulajdonképpen nem is jó üzletember: soha sincs tisztában vállalkozásainak helyzetével; kíméletlen uzsorával gyűjtötte vagyonát; halálát a veszteség miatti hirtelen felindulás okozza. - Kacsuka Imre a korrupt államgépezet egyik figurája. Apró kis korrupciós ügyletekkel gyűjtögeti pénzét, de nem lett vagyonos ember. Timea iránt érzett kitartó és néma szerelme emeli meg alakját szemünkben.
A legnagyobb, a legtermékenyebb romantikus magyar regényiró
életének és munkásságának részletes ismertetése, valamint számos
müvének ellemzése után olvassunk el számitógépes feldolgozásban
részleteket a bemutatott regényekbôl, majd ezt kövesse több
regény effajta felolvasása is. Akik beszédszintetizátorral ellátott
számitógéppel dolgoznak, , azok nem csak a monitoron követhetik a
regények sorait, hanem hallhatják is. A magyar Rádió
hangarchivumában számtalan Jokai regénynek rádióra alkalmazott
változataival is találkozhatunk.Érdemes a nagyon sok remekmünek
az effajta meghallgatása is.
Jókai Mór (1825-1904) irodalmunk legolvasottabb és legtermékenyebb regényírója, helye kétségtelenül literatúránk klasszikusai között van. Hatalmas életművet hagyott maga után, s az ô munkássága teremtette meg Magyarországon a modern értelemben vett olvasóközönséget. Betetôzôje a magyar romantikának, noha korbelileg már túlélte azt. A romantikus cselekményregény folytatója és továbbvivôje, de művészetébe beleszövôdtek a népiesség, majd a realizmus szálai is.
Pályakezdés
Komáromban született 1825. február 18-án a család legkisebb gyermekeként, s a keresztségben a Móric nevet kapta. Édesapja, Jókay József, nemesi származású ügyvéd és árvagyám volt. - A gyenge testalkatú, túlérzékeny, beteges kisfiút a szülôk szeretô gondossága, féltô szeretete vette körül, s jellemének fô vonásai: a szelídség, az optimizmus, a hazaszeretet és a humanizmus a komáromi otthonban fejlôdtek ki benne. Szülôvárosa a nagy dunai kikötôvel akkor az ország egyik fontos kereskedelmi központja volt. Komárom színes, változatos világa, hajósai, iparosai, kereskedôi és bankárai, az apai ügyvédi irodában megforduló különbözô származású, foglalkozású és vallású emberek ismételten megjelennek majd írásaiban.
Csodagyereknek tartották: igen fiatalon már versei jelentek meg, s kitűnôen rajzolt. Tízéves korában német szóra Pozsonyba küldték. Itt két év alatt (1835-37) kifogástalanul megtanulta a német nyelvet. -1837-ben elvesztette édesapját, s ez a csapás olyan lelki megrázkódtatást jelentett a fiatal gyermek számára, hogy súlyosan megbetegedett, s csak a gondos ápolás mentette meg életét. Nevelését ezután késôbbi sógora, Vály Ferenc komáromi tanár irányította, aki felismerve tehetségét írót kívánt faragni belôle. Minden hajnalban öt órakor a lakására rendelte, és nyelvekre, stilisztikai és retorikai ismeretekre tanította.
1841-42-ben a pápai református kollégiumban tanult. Itt ismerkedett meg Petôfivel, s többször szerepelt - vele együtt is - az önképzôkörben, az ún. Képzô társaságban. 1842 és 1844 között Kecskeméten jogot tanult, s 1846-ban ügyvédi oklevelet is szerzett, de sohasem lépett jogi pályára. - 1843-ban írt ugyan egy tragédiát (A zsidó fiú), de csak elsô regényének (Hétköznapok, 1846) sikere után döntött véglegesen az írói pálya mellett, bár tehetséges festô is volt. Tagja lett Pesten a Tízek Társaságának, 1847 júniusában pedig az Életképek szerkesztôje lett, s e köré a folyóirat köré tömörültek a Fiatal Magyarország radikális írói Petôfi vezetésével. 1848. március 15-ének egyik fôszereplôje volt. ž fogalmazta meg és olvasta fel e napon a híres tizenkét pontot, részt vett a sajtószabadság kivívásában, este pedig ô csillapította le a Nemzeti Színházban a tüntetô rendzavarókat. Ekkor találkozott az ünnepelt színésznôvel, Laborfalvi Rózával, aki társaival a Bánk bán bemutatására készült, s a színpadon nemzeti színű kokárdát tűzött az író mellére.
Ez a romantikus jelenet lehetett az oka a szerelem megszületésének, s Jókai (március 15-e után hagyta el nevébôl a nemesi y-t) 1848. augusztus 29-én feleségül vette Laborfalvi Rózát. Ez a házasság annyira felháborította az író édesanyját, hogy Jókayné megátkozta és kitagadta fiát, Jókai pedig kénytelen volt szakítani legjobb barátjával, Petôfivel. Mindenki tudta ugyanis, hogy Laborfalvi Rózát nagy szerelem fűzte színésztársához, Lendvay Mártonhoz, s azt is, hogy ennek a szerelemnek a gyümölcsét, a tíz év körüli kis Rózát mint "törvénytelen" gyermeket egy intézetben neveltetve rejtegették. Laborfalvi Róza nyolc évvel idôsebb is volt Jókainál (1817. április 8-án született).
Az átkozódóknak, tiltakozóknak végül is nem lett igazuk: Laborfalvi Róza nemcsak gondos, férjét tisztelô, az írói munkához szükséges nyugalmat mindig megteremtô feleségnek bizonyult, hanem a háztartáshoz is értô, ügyes gazdasszony is lett. Férje mellett állt az 1848-49-es évek nehéz, sorsdöntô hónapjaiban is. Késôbb a kemény öregasszony, Jókayné is megenyhült irányában.
Jókai Mór 1849 elejéig következetesen szolgálta a forradalom ügyét. Kossuthhoz csatlakozott, elkísérte alföldi toborzó útjára is. 1848 ôszén írt cikkei szilárd köztársaságpártinak mutatják. Feleségével együtt követte a kormányt Debrecenbe. Itt - a katonai vereségek hatására - a kiegyezésre hajló békepárt híve lett, s az Esti Lapokban megjelent írásai már a béketárgyalások célját támogatták. Késôbb mégis üdvözölte a trónfosztást, s fellelkesítették a tavaszi hadjárat gyôzelmei. Pest visszafoglalása után visszatért ugyan a fôvárosba, de hamarosan kénytelen a kormánnyal együtt menekülni elôször Szegedre, majd Aradra. A szabadságharc elbukása, a világosi tragédia már-már az öngyilkosságba kergette. Ebbôl a válságos helyzetbôl felesége mentette meg: Laborfalvi Róza egy parasztszekéren áthajtott az orosz katonák között, majd férjét egy kis faluban, a Bükk hegységbeli Tardonán (Lillafüred közelében) rejtette el. Négy hónapig rejtôzködött itt, rajzolgatott, festett, de tele volt aggodalommal, félelemmel a jövô miatt, s a féltékenység is gyötörte - alaptalanul. Ezt a szorongató helyzetet is az élelmes, leleményes feleség oldotta meg: eladta ékszereit, s összeköttetései révén sikerült férje számára olyan kapitulációs iratot szereznie, amilyent Klapka tisztjei kaptak a komáromi vár feladásakor. Ez a menlevél tette lehetôvé, hogy Jókai elhagyhassa büntetlenül menedékhelyét. - Tardonai bujdosásáról szól Egy bujdosó naplója (1850) című könyve.
îrói kibontakozása
Jókai epikus művészete a szabadságharc bukása után, az 50-es években bontakozott ki. Akkor találta meg igazi írói hivatását, amikor mások elhallgattak. A reménytelenség sötét évtizedében hitet, vigasztalást vártak tôle az olvasók, s Jókai eleget is tett ennek a kívánalomnak. Kezdetben csak álnéven (Sajó) írhatott. îgy jelentette meg már 1850-ben Csataképek című novelláskötetét. A szabadságharc dicsôséges eseményeit idézik fel az elbeszélések mindenféle kétely, kritika nélkül. A nemzeti összefogás írójaként kerül minden olyan témát, mely belsô vitákról, meghasonlásról szólna.
"Történelmi" regényeiben (Erdély aranykora, 1851; Török világ Magyarországon, 1852-53; Fehér rózsa, 1854; Janicsárok végnapjai, 1854) a 17. századi Erdély életét, a tatár és a török pusztítás borzalmas képét igyekezett megrajzolni, de jórészt megrekedt a kor külsôségeinél. A "két pogány közt egy hazáért" küzdô magyarság hôsiességének bemutatásával a nemzeti öntudatot kívánta felébreszteni. Könnyen felismerhetô ezeknek a regényeknek vigaszt nyújtani akaró célzatossága. Hitet tesz bennük a nemzet erejének legyôzhetetlensége mellett, s azt hirdeti: ha a magyar nép túlélte ezeket a csapásokat, nem pusztul el a világosi bukás után sem.
Legigazibb témáját, legfôbb ihletôjét a reformkor ábrázolásában találta meg. E kor eszményeit, a nemzeti felemelkedésért vívott küzdelmeit, a nemzetegyesítés, érdekegyesítés céljait mutatja be két remekében, Egy magyar nábob (1853-54) és Kárpáthy Zoltán (1854-55) című dilógiájában. Ez szűkebb műfaját tekintve családregény. Ez a forma igen alkalmas arra, hogy valamely idôszakasz társadalmi körképét sűrítve mutassa be. Az egymásra következô nemzedékek egymástól eltérô magatartása igen jellemzô a történelem fordulópontjain: Kárpáthy János, a nábob még a parlagi maradiság ironikusan bemutatott képviselôje, fia, Zoltán már a legnemesebb liberális és hazafias eszmék cselekvô letéteményese.
Regényeinek sikerei nyomán hamarosan megszűntek anyagi gondjai, s nemsokára a legjobban fizetett hazai prózaírónak számított. 1853-ban Budán vásárolt egy svábhegyi telket, amelyen egy rozzant kis ház is állott: A telek tulajdonképpen egy elhagyott kôbánya volt, de Jókai szívós kitartása gyönyörű kertté varázsolta, s rozoga házát is újjáépíttette. - 1853-ban és 1858-ban Erdélybe látogatott, s ez a második út - állítólag - nagyon jót tett tüdôbetegségtôl legyengült szervezetének.
Az 50-es évektôl kezdve egyre jobban bekapcsolódott a politikai életbe. Az 1861-ben összehívott országgyűlésen a határozati párt képviselôje. Ehhez a csoportosuláshoz azok a politikusok tartoztak, akik határozat formájában kívánták az uralkodó elé terjeszteni követeléseiket. Jókai ekkor kétkedés nélkül tekintett a jövôbe, hitt a nemzet fölemelkedésében, egy új reformkor kibontakozásában. Ćbrándos derűlátásának jellegzetes műve Az új földesúr (1862). Egyik legtöbbet vitatott munkája ez. Sokan a kiegyezést elôkészítô regénynek tekintették, holott Jókai egyáltalán nem annak szánta: ekkor még ellenezte a bécsi udvarral való egyezkedést. Az új földesúrban a nemesi passzív ellenállás köré fon dicsfényt. A nemzeti bizakodást igyekszik serkenteni, amikor azt példázza - ha mégoly álmodozó, illuzórikus módon is -, hogy volt ellenségeink közül a "jószándékúak" belátják tévedésüket, az önkényuralom hivatalnokai, a Bach-huszárok pedig vereséget szenvednek a becsület és a nemzeti érzés arcvonalai elôtt. A cselekmény középpontjában az a történet áll, hogy egy nyugalmazott osztrák tábornok, Ankerschmidt lovag a magyar föld és a magyarok erényeinek hatására lelkes magyarrá, 48-as elveket hirdetô politikussá válik. - A szabadságharc megörökítésén kívül elsôsorban az életrajzi elemek felhasználása, az írói önszemlélet kifejezése, Petôfi (a regényben Pusztafi) alakjának megformálása teheti számunkra érdekessé Politikai divatok (1862-63) című regényét.
1863-ban megindította a balközép párt politikai napilapját, A Hont, s szoros barátságot kötött Tisza Kálmánnal, a párt vezetôjével. 1867 és 1875 között a parlamentben ellenzéki képviselô. Ez az idôszak művészi pályájának fénykora, népszerűségének csúcsán állt, anyagi helyzete egyre jobban megszilárdult: 1871-ben felépíttette balatonfüredi villáját is. Közeli kapcsolatba került az uralkodóházzal: 1868 ôszén felkérték arra, hogy a Szerelem bolondjai (1868) című regényét személyesen nyújtsa át hűséges olvasójának, Erzsébet királynénak. Családi élete viszont nem volt felhôtlen ekkor. Felesége korán öregedett, 1869-ben méltatlan körülmények között nyugdíjazták. A megkeseredett színésznô meggyűlölte az embereket, férjét pedig féltékenykedéssel gyötörte: Az író a 70-es évek elején egy nagy érzelmi válságon ment át: beleszeretett gyámleányába, a 18 esztendôs Lukanics Ottiliába, s már válásra is gondolt. A házastársak konfliktusát a leány korai halála oldotta meg.
1867 után írta legjelentôsebb műveit. Ezek közül ki kell emelni A kôszívű ember fiait (1869), az 1848-49-es szabadságharc erôs eszményítéssel megrajzolt "hôseposzát". - A kiegyezés után a magyar nemzeti kultúra nagy fellendülésérôl ábrándozott Jókai. Ennek támogatását akarta szolgálni Eppur si muove! És mégis mozog a föld! (1872) című regényével, melyben a reformkort elôkészítô művészi és tudományos törekvések heroikus küzdelmeinek állít emléket. - A reformkor elôtti, a 18. század végi antifeudális mozgalmak hagyományait, a felvilágosodás és a csökönyös konzervativizmus harcait eleveníti fel Rab Ráby (1879) című munkájában.
Saját jelenének, a kiegyezés utáni korszaknak legégetôbb, idôszerű kérdései is megjelennek Jókai témákban rendkívül gazdag és változatos regényvilágában. A Fekete gyémántokban (1870) a nemzeti polgárosodás, a hazai kapitalizálódás átfogó ábrázolására törekedett. Az író nem tagadta meg magát: most is elsôsorban romantikus vágyait fogalmazta meg. A valóságtól elrugaszkodott ábrándjai elsôsorban a regény fôhôsében öltenek testet. Berend Iván alakjában saját osztályának, a köznemességnek dicséretét zengi. Śgy látja, hogy a köznemesség, mely vezetô szerepet töltött be a reformkor, a szabadságharc és az önkényuralom idején, ezt az irányító szerepet megôrizheti 1867 után is. Berend Iván az új, modern társadalmi körülmények között nem süllyed dzsentrivé, hanem vállalkozóvá válik. Benne a magyar nemes, a polgár (bányatulajdonos) és az értelmiségi (tudós) minden jó tulajdonsága egyesül, azok minden hibája nélkül. Jókai lelkesedik a tudományos és technikai haladásért, abban reménykedik, hogy a nemzeti, a magyar kisüzem diadalt arathat a külföldi tôkére épülô nagyüzem felett, s azt hirdeti, hogy a munkás csak az emberséges tôkéssel együtt találhatja meg boldogulását. A Delej-ország leírásában a távoli jövôbe vetett vízió bontakozik ki egy igazságos és a technika csodáin alapuló emberi társadalomról.
A Fekete gyémántok optimizmusának, a tôkés fejlôdésbe vetett bizakodásának nyomait sem lelhetjük fel Az arany ember (1872) című művében. Az illúziókkal való leszámolás, a rezignált kiábrándulás regénye ez. Az a felismerés szólal meg benne, hogy tisztességes munkával nem lehet meggazdagodni, a nagy vagyonok mögött még le nem leplezett bűncselekmény lappang. A fôhôs kettôs életébe, két asszony közti vergôdésébe saját érzelmi válságát sűríti Jókai. Tétova kiúttalanságát pedig leginkább az jelzi, hogy fôhôsét, Timár Mihályt kora társadalmából egy utópisztikus világba, a Senki szigetére menekíti, ahol nem ismerik a pénzt, a társadalmi konvenciókat, s az ember - épp ezért - megtalálhatja az igazi boldogságot.
Az utolsó évek
1875-ben politikai fordulat történt az országban: a hatalmon lévô Deák-párt egyesült az ún. Tisza-párttal, s az addigi ellenzék bekerült a kormányba. îgy lett kormánypárti képviselô Jókai is, aki abban a hiszemben támogatta a fúziót, hogy így majd eredményesebben lehet fellépni a kiegyezés módosításáért. Nagyjából ettôl az idôponttól számíthatjuk népszerűségének fokozatos csökkenését, művészetének lassú, bár egyenetlen hanyatlását. 1875-ben még megválasztották Budapesten képviselônek, de 1878-ban már megbukott a választásokon, s csak Erdélyben tudtak számára mandátumot szerezni. 1896-ban végleg lemondott az alsóházban való szereplésrôl.
Laborfalvi Róza sok szenvedés után 1886-ban meghalt. Ez a csapás összetörte Jókait, attól félt, nem fog többé írni tudni. Ekkor fogadott leánya, Feszty Ćrpádné (Laborfalvi Róza unokája) állt mellé - otthagyva a müncheni rajziskolát -, hogy ne maradjon egyedül. - Ötvenéves írói jubileuma 1894-ben valóságos nemzeti ünnep volt; ekkor kezdték megjelentetni összes műveinek 100 kötetes kiadását (1898-ban fejezték be). Második házassága azonban (1899-ben) elfordította tôle rokonait, s a közvélemény is egyre jobban elhidegült tôle. Śj felesége a húszéves, koldusszegény Nagy Bella színésznô lett, aki fényes karrierrôl álmodozott. Mindenki rossz néven vette ezt a kései házasságot, s az általános értetlenségbe még antiszemita hangok is keveredtek.
Utolsó éveiben is rengeteget dolgozott, de az írás már inkább kenyérkeresô robot volt számára. A korábbi, nagy nemzeti és társadalmi problémákat feldolgozó "irányregények" helyét elsôsorban a kalandos történelmi regények foglalták el, még pontosabban a kalandregények vagy kalandorregények. A múlt idôk korrajza már nem érdekelte Jókait, a történelem csak a háttér, a kulissza szerepét töltötte be az izgalmas, fordulatos cselekménybonyolításban. Regényeivel már nem nevelni akart, nagy célok érdekében mozgósítani, csupán szórakoztatni kívánta olvasóit. - A kuruc korba helyezte két kalandos regényét: a Szeretve mind a vérpadig (1882) és A lôcsei fehér asszony (1884) címűeket. Az elôbbiben azt kívánta bemutatni, miképpen lesz a Rákóczi-szabadságharc hôs vezérébôl, Ocskay Lászlóból áruló, a másikban pedig az áruló Korponaynébôl nemzeti vértanú. - Néhány regényében egy-egy lelkiismeretlen, bár rokonszenves kalandor az események fôszereplôje (pl. Egy hírhedett kalandor a tizenhetedik századból, 1879; A cigánybáró, 1884; Trenk Frigyes, 1893; A két Trenk, 1893). - Két művében érintette a századvég nagy témakörét, a dzsentrik világát, mert rá kellett döbbennie, hogy a birtokos nemesség nem tud szakítani visszahúzó hagyományaival, s le fog lépni a történelem színpadáról (A kis királyok, 1886; A mi lengyelünk, 1902).
Utolsó éveinek legkiforrottabb alkotása a Sárga rózsa (1893). Ebben a kisregényben a kalandosság csaknem teljesen hiányzik; a balladaszerű történet középpontjában két árnyaltan jellemzett népi figura, Decsi Sándor csikós- és Lacza Ferkó gulyásbojtár halálos végű vetélkedése áll a sárga rózsáért, Kláriért. A cselekmény színhelye a Hortobágy, a civilizációtól még érintetlen puszta, s ez bô lehetôséget ad Jókainak, hogy szinte halmozza, hajszolja a néprajzi különlegességeket - a külföldiek, idegenek szemszögébôl nézve, s bemutassa a pusztai pásztorok szokásait, beszédmodorát, értékrendjét, babonáit. Egy új, Mikszáth felé mutató paraszti romantika elemei jelennek meg itt, s Jókai megértô rokonszenvvel mutatja be fôszereplôvé nôtt paraszti alakjait.
Fiatal éveiben a gyakori betegségek, késôbb a súlyos tüdôvérzések újra meg újra figyelmeztették a halál közelségére, de öregkorában, a fiatal feleség oldala mellett nem sokat foglalkozott az elmúlás gondolatával. 1904. május 5-én sem akart meghalni; azt mondta családjának: "És most aludni fogok", s e szavakkal szemét örökre lehunyta.
Jókai regényköltészete
Jókai Mór irodalomtörténeti helye és iránya a francia Eugene Sue (özsen szü; 1804-1857) és Victor Hugo (1802-1885), valamint az angol Walter Scott (szkot; 1771-1832) és Charles Dickens (csárlsz dikinsz; 1812-1870) nevével határolható leginkább körül. Akkor bontakoztatja ki a magyar romantikus szépprózát, amikor Európában már a realista regény diadalmaskodott. Működése eltéríti ugyan a magyar regényt az idôszerűbb realizmus útjáról, a magyar széppróza fejlôdésében azonban fordulatot jelent, a magyar elbeszélô stílust ô emelte igazi magaslatra; elôdei és kortársai (Jósika Miklós, 1794-1865; Eötvös József, 1813-1871; Kemény Zsigmond, 1814-1875) nehézkesebb ünnepélyességét, körmondatos szónokiasságát nála a könnyed természetesség, az élôbeszéd frissessége, eleven, szellemes modora váltja fel. Azt a korszakos stílusfordulatot hajtja végre az elbeszélô prózában, amit Petôfi a lírai költészetben. Stílusának ez a varázsos könnyedsége vonzotta az olvasókat, s így közönségtörténeti szerepe is nagyobb minden írótársáénál. (A mai olvasót legfeljebb a sok, de a maga korában még nehézséget nemigen okozó idegen szó zavarhatja helyenként.)
Regényeire a hangnem sokfélesége jellemzô: a humor, az anekdotákba illô fordulatok, a szatíra, az idill s a nemes eszmékért lelkesedô és lelkesítô pátosz váltogatják egymást.
Műveinek legvonzóbb sajátja az író lenyűgözô mesélôereje, "a mesélés örömének csodálatos adottsága" (Németh G. B.). Hihetetlenül könnyen és sokat írt, szinte létezési formája volt az írás. Színes képzelete nem ismer térbeli és idôkorlátokat. Bekalandozza a régi Magyarország regényes tájait a Fertôtôl a Szent Anna-tóig, az Al-Dunától a Tátráig, végigvezeti olvasóit mind az öt világrészen, bepillantást enged a távoli jövôbe (A jövô század regénye, 1872-74) s a földtörténeti múltba is (Fekete gyémántok):
Bár művészete - legjobb alkotásaiban - a romantika és a realizmus sajátos ötvözetének mondható, meseszövése legtöbbször bonyolult, szélsôségesen romantikus. Kedveli a párhuzamos meseszálak egymás melletti haladását. Gyakoriak a várakozásunkra rácáfoló, meghökkentô fordulatok, a kiélezett konfliktushelyzetek, az emberfelettinek ható teljesítmények, az eseményekre ható ismeretlen okok sokáig való titokban tartása, a véletlen találkozások. Halmozza a hôs elé tornyosuló nehézségeket, s nagy kedvvel alkalmazza a hatásos színpadiasságot, a cselekmény nagy csomópontokban, drámai jelenetekben való összefogását. Vonzódik a nagy elemi csapások, katasztrófák színesen, érdekfeszítôen megrajzolt tömegjeleneteihez (tűzvész, földrengés, árvíz, aszály stb.).
Jellemei - elsôsorban a fôszereplôk - a legtöbbször eszményített alakok, nem fejlôdô, hanem statikus, eposzi hôsök, s egyéniségük mozgatója egy eszmei megszállottság. E kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott alakok eléggé egyszerű, néhány vonásra redukált lelki életet élnek. Jókai fôleg a cselekmény által jellemez, az analitikus lélekrajzot általában kizárja eszközei közül. - Pozitív hôsei mindig a legnemesebb eszmék harcosai: a nemzeti felemelkedésért, polgárosodásért, a szabadságért, egyenlôségért, erkölcsi tisztaságért küzdenek, önzetlenség, áldozatvállalás jellemzi ôket, nôi szereplôin pedig éteri tisztaság ömlik el. Hogy eszményített jellemei mégsem válnak puszta képletté, papirosfigurává, azt részben a hangulatokat megragadó költôiségnek, részben az érzékletesen felidézett korabeli atmoszférának s a köréjük felsorakoztatott életteli mellékalakok sorának köszönhetik.
Legjobb alkotásaiban nem ritkák a realisztikus igénnyel jellemzett szereplôk sem. Ilyen több oldalról megvilágított, sokféle élethelyzetben bemutatott hôsei többnyire valamilyen átalakuláson, jellemfejlôdésen mennek keresztül, lassanként alkalmazkodni tudnak az új idôkhöz (pl. Kárpáthy János, Timár Mihály, Berend Iván, Baradlay Richárd). - Mellékalakjainak, zsánerfiguráinak tömege a 19. századi magyar világ sokféle rétegét, szakmáját, csoportját képviseli, ezeknek túlnyomó többsége nem az elôkelôséghez, hanem a szegényebb emberek közé tartozik. Az író felülrôl nézi ôket, ám legtöbbször megértô szeretettel, együttérzéssel, s anekdotába illô különceit életszerű vonásokkal ruházza fel.
Jókai korabeli hatásának titka abban is keresendô, hogy teljes mértékben azonosulni tudott saját osztályával, a századközép középbirtokos nemességével, egyben olvasóközönségével, ennek legfôbb képviselôjévé lett, vágyait, törekvéseit fogalmazta meg. Szinte gyermeteg hittel bízott a jövôben, hitt az igazság felülkerekedésében, a kiábrándultságnak, a kételynek alig volt szerepe életművében: kitért a tragikus sors, helyzet, gondolat elôl. Nem annyira formálni, mint inkább csak kifejezni, szolgálni kívánta nemzetét és osztályát. Ćbrándos illúziókba ringatta az embereket: eltúlozta nemzeti erényeinket, hibáink fölött szemet hunyt; nemzete, osztálya kiválóságát, erkölcsi fölényét, ellenállhatatlan vonzását bizonygatta; kielégítette a nemzet hiúságát, takargatta önismeretének hiányát. - Életműve egészében mégis megfigyelhetô bizonyos szemléletváltozás: a korai regények fônemesi hôseinek helyére köznemesi alakok lépnek, s a költô, a tudós, a vállalkozó, a mérnök válik ideállá.
"Regényeinek hatása tulajdonképpen a novella fejlôdésére volt igazán jótékony. A magyar novella századvégi nagy magaslatát, amelynek éppen a hallatlan erôs légköridézô erô, a tömör környezetrajz, a dialógusbeli, a nyelvi biztonság, a hangnembeli zártság a jellemzôje, Jókai nagyszerű részletművészete nélkül el sem lehetne képzelni." (Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedô félszázad. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1971. 129. 1.)
Egy magyar nábob
Irányregény anekdotikus szerkezettel
Korai regényei közül az egyik legjelentôsebb az Egy magyar nábob (1853-54). Jókai maga "irányregénynek" nevezte művét 1858-ban. Még 1847 júniusában, az Életképek szerkesztésének átvételekor így nyilatkozott a folyóiratban: "Az irodalom hivatása az igazság eszméit terjeszteni: Ezért nem értünk egyet azon irodalmi töredékkel, mely, szűkkeblűségébe elfalazva, korlátai közé szoktatott szellemével ily elveket mondat ki: a költészet maga magának cél, a költészetnek ne legyen iránya. - Mikor egy virágszál sem születik cél nélkül, mikor a széles mindenségben mindennek hatása, mindennek haszna van: éppen a költészet, e minden virágok virága, élne-e azért, hogy viruljon és elhervadjon, mikor annyit tehet minden életkérdés eldöntése körül." Ilyen értelemben "irányregény" a Nábob, de ebbôl a szempontból irányzatosnak tekinthetjük életműve jobbik részét is.
Szerkezetét nézve az ún. anekdotikus-életképszerű változatot képviseli ez az alkotása: pompás életképek és anekdoták füzére. Voltaképpen az egész két anekdotára épül: részben egy parlagi és betyáros magyar mágnás tékozló csínyei alkotják a cselekmény részleteit, másrészt azt a humoros történetet használja fel, hogy egy idôs fônemes bosszúból, dacból házasságot köt egy fiatal polgárleánnyal hitvány és kéjsóvár rokonának kisemmizése végett.
Az elsô fejezet Törikszakad csárdájában fonódnak össze az eseményszálak, hogy aztán szétváljanak, majd ismét egymásba szövôdve kiindulópontjai legyenek újabb eseményeknek. A lineárisan haladó elbeszélés ütemét az anekdoták sajátos elbeszélési technikája szabja meg. Jókai az épp elbeszélt események mögött mindig készenlétben tart egy újabb szálat, melyet a korábbi cselekményhez fűzhet. Pl. Abellino csábítási kísérleteihez hozzákapcsolja Fanny Szentirmay Rudolf iránt kibontakozó szerelmét; Kárpáthy János születésnapi ünnepségének koporsó-epizódjával továbbszövi az Abellino-féle szálat, majd az Abellino iránti gyűlölet vezeti az öreg Kárpáthyt a Fannyval kötendô házassághoz; a házasság történetébe ismét belefonja Rudolf eseményfonalát, hogy ezzel megteremtse következô regényének, a Kárpáthy Zoltánnak mesealapját. - Közben az anekdotai elôadásmód sajátos fogásaival él Jókai: a váratlan fordulatot elôkészítô feszültséget folyamatosan növeli, illetve a meghökkentô csattanót az érdekkeltés kedvéért közbevetett epizódokkal hátráltatja.
Irányzatosság a jellemalkotásban
A regény indítása valóságos remeklés (Egy különc 1822-bôl). Tagadhatatlanul hazai és egészen sajátosan magyar, kelet-európai színezete van itt mindennek. Talán egyik regényében sem ábrázolja oly szívszorítóan - bár humorral színezve - a reformkor elôtti, pusztuló hűbéri Magyarországot, mint itt. Jókai Széchenyi szemével nézi a tájat, a termést pusztító áradatot, a járhatatlan utakat, a mindent elborító, a közlekedést megakadályozó sarat, mely az egész ország sivár elmaradottságát jelképezi. Elmaradottak, műveletlenek, parlagiak itt az emberek is: Nemcsak a Törikszakad csárda kocsmárosa, nemes Bús Péter uram, nemcsak a nábobot kísérô pojácák és bohócok, hanem a két mágnás is: a vagyonát ostoba tréfákra fecsérlô Kárpáthy János báró és az elidegenült, kozmopolita Kárpáthy Abellino.
Már a legelsô fejezetben - egymásnak ismeretlenül - végzetesen szembekerül a két fôszereplô, a két Kárpáthy. Az agglegény nábob - mint Jókai írja - "hamarább megszűnt élni, mint meghalt volna, úgyhogy most csak egy eleven hazajáró lélek, ki eltompul, elfásul, s csak akkor kezd újra élni, ha valami új inger, valami új mámor, bohó, bizarr, rendkívüli eszme, vágy, gondolat felébreszti lelki tetszhalálából". Most az éjszakai álmatlanság ösztönzi ostoba, ízléstelen szórakozásra a csárdában. Mulatozásának vad durvaságát megjelenítve bôven buzognak a komikum forrásai, de az embernek inkább sírni volna kedve.
Ide érkezik meg cseh vadászának hátán lovagolva (kocsija fennakadt a sártengerben) a másik Kárpáthy, Abellino egyenesen Párizsból arra a hírre, hogy nagybátyja halott, s hogy átvegye a dúsgazdag örökséget. Nemcsak idegen divat szerint készült feltűnô öltözete megmosolyogni való, a komikum az ô bemutatkozásakor elsôsorban a nyelvi jellemzésben található: affektált kényeskedéssel keveri a francia szavakat tört magyarságába. Pompás írói lelemény, hogy éppen Abellinótól tudjuk meg a legfontosabbakat az idôs, bogaras Kárpáthyról. S mindezt neki magának beszéli el, mikor még nem tudja, kivel ismerkedett össze. îgy jellemzi többek között a vén mágnás bennszülött barbárságát: "És annyira különc a magaviseletében, hogy semmit sem tűrhet, ami külföldi, még csak borsot sem enged tenni az asztalára, mert nem idehaza termett, hanem paprikát, s kávét nem szabad a házához vinni, cukor helyett pedig mézet használ. Nem bolond ez?"
Abellino pimasz arroganciájára vall, hogy mikor megtudja: nagybátyjával áll szemben, az elôzô sértések ellenére szemrebbenés nélkül rögtön kölcsönért zaklatja. - A szerkesztés tudatos átgondoltságát jelzi, hogy a cselekmény indításában már megjelenik a késôbb oly döntôvé váló koporsó-motívum. Abellinó dölyfös hányavetiséggel vágja Kárpáthy János szemébe: "Hisz amije van, az elébb-utóbb úgyis az enyém lesz; csak nem akarja magával vinni a koporsóba."
A mai olvasó szemében nincs sok eltérés a két egyaránt tékozló, üres és haszontalan életet élô, műveletlen magyar fôúr között. Jókai azonban mindezt másként látja: lényeges különbségnek tekinti, hogy az egyik külföldön, a másik pedig itthon veri el vagyonát; mindkettô valójában romlott erkölcsű, de az egyik a hazafiatlanság megtestesítôje, a másik pedig lelke mélyén öntudatlanul is hazafi. îgy lesz a regényben Abellino Kárpáthy János ellenlábasa. Abellino vétkére nincs mentség és feloldozás, Kárpáthy János gyarlósága azonban bocsánatos bűnné szelídül.
Jókai szerint Abellino botlásai nem hibák, hanem bűnök. "Embernek rossz - írja 1858-ban a regényhez kapcsolt végszavában -, hazafinak jellemtelen, szeretônek aljas, férfinak nyomorult, tekintélynek esztelen, úrnak - önhibája miatt - koldus."
Kárpáthy János ábrázolásában - már a legelsô fejezetben is - lappang valami rejtett írói rokonszenv, burkoltan jelen van már a megjavulás lehetôsége. "Egy eltévedt lélek látszik" szemeiben, "mely tán döntô nagy eszmékre volt hivatva", s csupán "fátuma, környezete, elhagyatása" siklatta ki életét.
Irányzatosság az epizódokban
A címszereplô hosszú idôre eltűnik a regény lapjairól; Kárpáthy János az elsô fejezet után csak a nyolcadikban (A pünkösdi király) és a tizenharmadikban (A nábob nevenapja) jelenik meg, s Kárpátfalva is csak a házasság után lesz a cselekmény tartós színhelye. - A mű elsô harmada epizódokból, önállósult novellákból áll: fôleg Abellino és Kárpáthy János környezetét és életmódját tárja elénk. Ezek a részletek bár szétzilálják a regény kompozíciós egységét, eszmeileg mégis nagyon fontosak, hiszen bennük domborodik ki az az irányzatosság - a nemzeti létért vívandó küzdelem gondolata -, melynek szolgálatában Jókai ezt a regényt megírta.
Különösen a nagyra nôtt párizsi fejezetek szakadnak el a cselekmény fô vonalától. Az énekesnôk vetélkedésének sem a nábobhoz, sem Fannyhoz nincs köze, Mainvielle-né (menviel) Fodor Jozefine pedig egyáltalán nem bukkan fel késôbb a történet folyamán; Chataquéla (satakéla) szerepeltetése is csak viszonyítási pontul szolgál Szentirmay Rudolf megváltozásában, illetve alkalom egy katasztrófajelenet, a párizsi tűzvész leírására.
Mégis ezek a párizsi fejezetek azt bizonyítják, hogy a külföld nemcsak az Abellino-féle aranyifjúság léha szórakozásainak színhelye, tanulni, művelôdni is járnak ide magyarok. Szimbolikus értékű, hogy a Rousseau műveit olvasó fiatal, öntudatos kézműves, Barna Sándor éppen a nagy francia filozófus ermenonville-i sírjánál találkozik össze három ifjú magyar fônemessel, Istvánnal (Széchenyi István), Miklóssal (Wesselényi Miklós) és Szentirmay Rudolffal. Az asztaloslegény hét éve él Párizsban megbecsülésben, jómódban, mégis haza akar menni Magyarországba; s könny szökik a szemébe arra a gondolatra, hogy távol kell élnie hazájától. Az ifjú mágnások közül kettô (István, Miklós) gyalog utazta be kölcsönös fogadásból, nélkülözésekben versenyezve Európát, a harmadik pedig (Rudolf) Amerikából jött vissza Párizsba. Mind a négyen magyarul beszélnek!
Jókai álmait, vágyait nép és nemesség összefogásáról nem csupán e négy ember között kialakuló és tartósnak bizonyuló bensôséges kapcsolat fejezi ki (Rudolf és Miklós lesz majd Barna Sándor párbajsegéde), a polgárosult jövôrôl szôtt ábrándjait, merész reményeit István szájába adva meg is fogalmazza: a magyar "versenyezni fog minden téren a világ elsô nemzeteivel; lesz új élet, új mozgás, új vérkeringés az egész fajban, leteszi a kardot, mellyel egykor Európát védte, s megmutatja, hogy minden eszközt bír forgatni, mellyel hírt, hasznot, becsületet lehet szerezni, legyen az szobrászvésô vagy bányakalapács, festôecset vagy építészzsinór; s kik buzdítsák, lelkesítsék, lesznek magas lelkű emberei, s úgy hiszem, hogy azoknak születése után már nem kell várakoznunk". Ugyanez a lelkesült prófécia csendül meg a lányával, Flórával Londonból hazatérô Eszékiné szavaiban is, mikor Buda és Pest leendô szépségérôl, pezsgô szellemi életérôl beszél: "Nyári lakul választjuk a budai hegyeket; rajta leszünk, hogy minden munkát hazai művészek és mesteremberek által teljesíttethessünk; alkalmat adunk tehetséges költôknek, művészeknek, hogy Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan száműzve lesz minden idegenszerű, a divatvilág asztalainkon magyar lapokat, termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani..."
Annál felháborítóbb az Abellino által irányított "ifjú óriások" frivol hecckampánya Fodor Jozefine színésznô ellen. Meg akarják buktatni, ki akarják fütyülni, mert magyar, mert tisztességes, mert szereti a férjét, s másoknak nem nyújt kegyeket, mint vetélytársnôje, a merészen kacér Catalani (kataláni). A magyar színésznô becsületét, hírnevét, dicsôségét Barna Sándor menti meg iparos társaival: szembeszállnak - a maguk kétkezi módján - a nyegle aranyifjúsággal.
A pünkösdi király című fejezet epizódjai "a szegény Magyarhonban" játszódnak. Śjra rávilágít ez a novella Kárpáthy János tékozló hóbortjaira, de több is annál. Nemcsak a Kárpátfalvára látogató parlagi nemesek körképe, a Kutyfalvi Bandik, az "eredeti fickók" társasága (újra találkozunk velük a nábob nevenapján és a rókavadászaton), hanem egyben színes leírása is egy néphagyománynak. S a folklorisztikus érdekességek bemutatása mellett Jókai együttérzô rokonszenve itt is megjelenik az ügyes, kemény, bátor és ravaszul eszes magyar paraszt iránt. Kis Miska, a nádudvari csikós, az újonnan megválasztott pünkösdi király egy év alatt százhúszezer forintot tett félre Jancsi úr bôkezű adományaiból és saját kártyanyereségeibôl, s földbirtokot, nemességet vásárolt magának. Nemesnek is egyenrangúvá lett a tôsgyökeresekkel.
A szerteágazó epizódok szereplôi a regény egyik fontos fejezetében (Ezernyolcszázhuszonöt), a reformkor nyitányát jelentô pozsonyi országgyűlésrôl festett tablóban mind együtt vannak, s egybefonódnak az eddigi cselekményszálak. Az országgyűlésre hazaérkeztek Pozsonyba a külföldön élô mágnások, megjelennek a hazai nemesek is. Pozsonyban dolgozik már Barna Sándor is Boltay János műhelyében. Ebben a városban szövi újabb praktikáit és tervezgeti gáláns kalandjait Kárpáthy Abellino is, aki, hogy nagybátyját bosszantsa, mindig és mindenben az ellenkezô politikai párt véleményét hangoztatja, mint az idôs nábob.
Romantika és szentimentalizmus
Abellinót persze nem a politika érdekli, hanem a vagyon és a társasági hírnév. A gazdag örökséghez nagybátyja állandó bosszantásával, halálba kergetésével szeretne hozzájutni, a "hírnévre" pedig egy csábítással kíván szert tenni. Fogadalmat tett az országgyűlésre összesereglett ifjú "gyönyörvadászok" elôtt, hogy egy év múlva övé lesz az a csodálatosan szép és erényes fiatal polgárleány, akit minden ifjú dandy meg szeretett volna hódítani.
A regény meséje ugyanis úgy fordul, hogy a történet második harmadában egyszerre egy új fôhôs jelenik meg: Mayer Fanny, s életének elôzményeit, családjának történetét egy újabb novella beszéli el. A Mayer család históriája s Fanny sorsa igen alkalmas a romantika kedvelte ellentétek kiaknázására. A sikkasztó és félrevezetett családfô öt leánya közül négy könnyelmű, léha, erkölcstelen életet él: házuk tele van ifjú, elôkelô és gazdag kéjencekkel. A naiv és ostobán hiszékeny Mayer mit sem tud háza, családja romlottságáról, bár háta mögött mindenki "szerelemkalmárnak" nevezi, "ki önleányi szerelmével űz kereskedést". Mikor rádöbben a valóságra, öngyilkos lesz. Ebbôl a fertôbôl menti ki az apa testvére, Teréz az ötödik leányt, a legkisebbet és a legszebbet, a tizenkét éves Fannyt.
A regény legtisztábban romantikus színei Fanny alakját vonják be. 1825-ben már tizenhat éves, gyönyörű és erényes, mélyen vallásos, finom lénye körül a zománcos tisztaság glóriája ragyog. Jókai legköltôibb, legkövetkezetesebben jellemzett nôalakjai közé tartozik. Nemcsak az ôszinte szerelem áhítata irányul feléje - Barna Sándor részérôl, hanem Abellino csapdát állító aljas kéjsóvársága is: titokban pénzzel támogatja énekóráit, s anyja, Mayerné segítségével próbálja "megvásárolni" a leányt. Fanny azonban az elsô szerelem lobogó hevületével egy ismeretlent szeret, Szentirmay Rudolfot, akit titkos jótevôjének vél. S mikor meg kell tudnia a valóságot, Fanny szívébe zárja titkolt szerelmét, lemond róla, de felejteni nem tud.
Kárpáthy János feleségeként döbben rá arra, hogy akit rajongva imád, legkedvesebb barátnôjének a férje. A rókavadászaton találkozik vele, menekülne elôle a megbokrosodott paripán, de Rudolf, aki most látja életében elôször ôt, utoléri, kiragadja a nyeregbôl, s izmos kézzel odaöleli magához. "A nô ájultan borul vállára, a paripa szilajon száguld tova!"
Ez után a találkozás után Fanny súlyos beteg lesz, felgyógyulva pedig nem tágít férje mellôl, s minél messzebb szeretne lenni Szentirmaytól. De kell még találkozniuk. - Fannynak, a polgárlánynak nehéz megállnia helyét a mágnások közt. Ez csak Eszéki Flóra segítségével sikerül, de többen is rebesgetik, hogy rossz családból származik, nem jó a híre, 60 ezer forintért eladta volna magát stb. Szentirmay egy hétre átmegy Madarasra (itt is volt kastélyuk a Kárpáthyaknak), hogy "kipróbálja" Kárpáthynét. Gyakran vannak együtt, sétálgatnak a kertben, a fiatalasszony titokban imakönyvébe préseli a férfi által letépett virágokat. Rudolf meggyôzôdik az asszony tisztaságáról, erényességérôl, de egy fuldokló zokogásba torkolló érzelmes jelenet során azt is megtudja, hagy Fanny halálosan, a kétségbeesésig szereti ôt - már régóta, reménytelenül. Ez a vallomás, az asszony rejtett szenvedése, gátak közé kényszerített, mégis visszafojthatatlan szenvedélye megrendíti a férfit is, titkolt és tiltott szerelmet ébreszt az ô szívében is. Boldog házasélete sem feledteti el vele az asszony gyötrelmeit.
Fanny története nem véletlenül juttatja eszünkbe az Śj Héloise Júliáját. Rousseau-nak ez a szép szerelmi regénye Barna Sándornak volt kedvenc olvasmánya. Neki, a polgárnak ugyanúgy elérhetetlen Fanny, mint Saint Preuxnak Júlia; illetve Fanny és Rudolf ugyanúgy nem találkozhatnak a szerelemben, mint Rousseau regényének hôsei.
Fanny életét az alig palástolható hervadás mélabús elégiává változtatja. Egy pillanatra megkísérti ugyan az öngyilkosság gondolata, halálát mégsem a szerelem, hanem az anyaság okozza: gyermekágyi láz végez vele. (Az Śj Héloise Júliája is akkor kapja végzetes betegségét, mikor gyermeke kimentéséért a tóba veti magát.) - Az Egy magyar nábob Fannyval foglalkozó fejezetei a szentimentalizmus légkörében fogantak. Ezt bizonyítja Rudolfnak és Barna Sándornak Kárpáthyné sírjánál való váratlan találkozása és az a meghatóan érzelmes jelenet, amikor mindketten egyenként megcsókolják a márványba vésett Fanny név öt betűjét.
Romantikus jellemfordulat - realisztikus jellemfejlôdés
Az Egy magyar nábobnak még nincsenek héroszai és heroinái, szélsôségesen eszményített hôsei, ilyenek majd csak a Kárpáthy Zoltánban, a dilógia második részében fognak megjelenni. Ez a mű (a Nábob) épp azért kiemelkedô teljesítmény Jókai életművében, mert bár elüt mind a romantikus, mind a realista regénytôl, de mindkettôbôl elvegyül benne valami.
Legnegatívabb figurája, Abellino sem lesz puszta ördögi lénnyé, a Rossz megtestesítôjévé. Megóvja ettôl a sokféle helyzetben való bemutatása s az a komikum, amely körülveszi szánalmas alakját. Abellinóban a nemzetietlen jelleget emeli ki az író, s csábító mesterkedéseiben az arisztokrata frivolság és cinizmus szenved vereséget.
Látványosan romantikus jellemfordulatra csak egyetlen példa akad. 1822-ben, tehát a regénytörténet megindulásakor Szentirmay Rudolfot, jóllehet nagy műveltségű, széles látókörű, világjárt ember, az életunalom, világmegvetés, spleen, bizarr különcködés jellemzi. Hazájáról tudni sem akar, nem ismeri a honvágyat, Pestrôl azt is elfeledte, hogy Magyarországon van; egyébként is az a véleménye róla, hogy az "egy nagy német zsidó kolónia", ahol nem is lehet magyar szót hallani. Chataquélával kapcsolatos terveinek végsô célja az életbôl való kilépés, az öngyilkosság szándéka volt. - Egyetlen pillanat műve, hogy a blazírt Szentirmay egy tisztult, nemes nôi lélek, a tizenhat éves Eszéki Flóra hatására megváltozott, új emberré lett. Visszatért szegény hazájába, s a második regényben (Kárpáthy Zoltán) emberfölötti hôssé magasodik. Itt, a Nábobban átalakulása után meglehetôsen elhalványodik, legfeljebb Fannyval való lírai kalandja hozza közelebb az olvasóhoz a mű végén.
Más a helyzet a címszereplôvel, Kárpáthy Jánossal. Az ô átalakulása, fokozatos erkölcsi megtisztulása áll tulajdonképpen a regény középpontjában. Esetében nem beszélhetünk romantikus fordulatról. A durva csínyei által hírhedt fôurat "fátuma, környezete" formálta olyanná, amilyen lett, s Jókai épp ezt a fátumot és környezetet töri szét. Ćtalakulása különös ugyan, lélektanilag mégis hitelesnek látszik. Az 1825-ös országgyűlésrôl hetvenedik születésnapjára hazatérô Kárpáthy János már némileg más ember: szelídebb, visszafogottabb, megbocsátóbb. Hatottak rá az országos események, segítette megváltozásában a "kortyondi fráterek" környezetébôl való ideiglenes kiszakadása. Szívében megjelenik a jóság, az együttérzés tétova vonása: szeretettel, rejtett türelmetlenséggel, a megbocsátás szándékával várja Kárpátfalvára egyetlen rokonát, a halálára spekuláló Abellinót. Unokaöccsének elvetemültsége (fekete koporsót küld születésnapi ajándékul), a csaknem halálát okozó lelki-testi megrázkódtatás újabb motívum az átalakulás folyamatában. Egy hónap múltán ismét Pozsonyban van, "s mind kívül, mind belül nagy változásokon ment át". "Az emberekkel komolyan beszélt, közügyek, nemzeti vállalatok után tudakozódik; jószágaira tanult, becsületes tisztviselôket keres; a dorbézoló mulatságokat kerüli, az országgyűlésen okos, értelmes beszédeket tart." Bosszúból kéri meg ugyan Mayer Fanny kezét, de a fiatalasszony tisztasága, lelki nemessége, erkölcsi fölénye nem marad rá hatástalan. A legemelkedettebb szerelmi áhítattal, rajongással veszi körül Fannyt, felerôsödik benne az aggódó gyöngédség, a körültekintô figyelem. Gyermeke jövôjéért remegô apa, felelôsségérzettel rendelkezô, komoly ember lesz. Felesége halála után ô sem tud tovább élni: követi a sírba is.
Kárpáthy János jelleme magában hordta megjavulásának csíráit. Barbárságában is ôrzött valami mélyen emberit. (Láttuk ezt az elsô fejezet idézett jellemzésében.) Eszményítésében azonban mérsékelte magát Jókai, alakjának megformálásában a realista művészet mértéktartása is érvényesül. Fejlôdése során nem válik belôle gáncstalan hôs, egy második Szentirmay. Sôt: átalakulása után is iróniával vegyes humorral láttatja az író. Lelkesedik ugyan a reformkor nemzeti célkitűzéseiért, de valójában nem sokat ért az egészbôl, s reformkori tevékenységét egy agarászegylet alapításában fejti ki.
Kárpáthy János átalakulásának útja azt a fordulatot is jelzi, amelyet a 20-as, 30-as években a reformkori Magyarország megtett. A nábob példája azt hirdeti: van lehetôség a gondok megoldására, a változásra, s ezzel Jókai utat mutat az elnyomatás kora arisztokratáinak, reményt kelt az 50-es évek olvasóiban.
Az utolsó fejezet (A világ nyelve), mely nem egyéb a Fannyra és férjére szórt rágalmaknál, megalapozza a következô regény, a Kárpáthy Zoltán meséjét. Az az örökösödési per irányítja a dilógia második részének eseményeit, melyet Szentirmay és az ifjú Kárpáthy ellen indítanak Abellino nevében, hogy Zoltánt öröklött vagyonából kisemmizzék. Ebben a második részben már szabadabban csapong Jókai romantikus fantáziája: a pozitív szereplôk - Kárpáthy Zoltán, Szentirmay Rudolf, Wesselényi Miklós - hibátlan félistenekké magasztosulnak, a nôi szereplôk is - Kôcserepy Vilma, Szentirmay Katinka - Mayer Fanny szintjére emelkednek.
Az arany ember
"Be kell vallanom - írta kései utószavában Jókai -, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve." S valóban - csaknem minden szempontból - egyedi remeklés ez az író életművében. Nemcsak a kor nagy gondolatai, politikai válságjelenségei tűnnek fel itt, hanem nyomot hagyott benne az író magánéletének sok-sok konfliktusa, házaséletének ekkori zavara: feleségének elhidegülése, féltékenykedése és egy romantikus késôi szerelem is. Az író annyira azonosulni tud fôhôse kínlódásával, és saját keserű nézeteit oly gyakran adja szereplôi szájába, hogy egyes értelmezôk egyenesen "vallomás-regénynek" tartják.
Alkotói fénykorának (1867-1875) csúcspontja ez a regény azért is, mert Az arany ember (1872) Jókai legharmonikusabb, a romantikából a realizmusba viszonylag legmesszebb eljutó remekműve.
Ez a realista vonás a vívódó, meghasonlott fôhôs sokoldalú ábrázolásán túl abban is megnyilvánul, hogy szereplôi már nem mágnások, nemesek, mint korábbi írásaiban, hanem egyszerű, hétköznapi emberek: hajóbiztosok, hajókormányosok, kistisztviselôk, kereskedôk, kézművesek. Ha jól megfigyeljük, megelôzô regényeinek azok a figurái lépnek most az írói figyelem fókuszába, akik ott csupán anekdotikusan bemutatott és realisztikusan megrajzolt mellékszereplôk voltak.
Összefogott szerkezet
Szerkezeti felépítés szempontjából is egyik legösszefogottabb alkotása: nem kisebb-nagyobb novellák, anekdoták füzére: Az írói komponálás tudatosságára vall, hogy már a kezdô fejezetekben megjelennek mindazok a motívumok, cselekményelemek, amelyek késôbb felerôsödve, kibontva adják a regény cselekményszövetét, s így vagy úgy szó van valamennyi fontos szereplôrôl is.
Ilyen fontos motívum mindenekelôtt maga a Duna, mely összekapcsolja Komáromot és a Senki szigetét.
A legelsô találkozás a Szent Borbála fedélzetén már sejteti Timár és Timea késôbbi viszonyát: a török kislány hálát érez ugyan megmentôje iránt, de bensôségesebb rokonszenvet nem. Midôn a hajóbiztost lesodorja a hullám a hajó orráról, s azt hiszik, meghalt, a szíve "meg sem dobbant". "Mikor a fehér cicát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondta rá, hogy »szegény!«"
Az inspiciens (vámtiszt) levélben azt üzeni sógorának, a komáromi seregellátási osztály fônökének, Kacsuka Imre úrnak, hogy Timár "arany ember", érdemes rá felfigyelni.
Komárom felé vezetô útjukon fedezik fel a Senki szigetét és lakóit. Timea és Noémi szembenállása, kölcsönös ellenszenve már ekkor sokat sejtetôen megmutatkozik. A cica, Narcissza körül keletkezik köztük ártatlan nézeteltérés, de a két leány szemüknek pillanatnyi összevillanásából megérzi, "hogy ôk valaha egymás sorsának rejtelmes intézôi lesznek, hogy lesz közöttük valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom; és talán sohasem fognak arról többet tudni, mint egy elfeledett álomról, hogy ôk okozták azt egymásnak".
Felbukkan a szigeten Krisztyán Tódor is mint Noémi "vôlegénye". Elsô pillanatra a hôs és a kém keverékének látszik. Megjelenése halálba kergeti Ali Csorbadzsit, aki egyetlen leányát komáromi rokonára, Brazovicsra bízza. Krisztyán feljelentéssel zsarolja a szigeten élôket is. Vele kapcsolatban meséli el Teréza mama családja szerencsétlenségét. Férje, Bellováry volt Krisztyán Tódor apjának a kezese. Ebben a történetben is szó van Brazovics Athanázról, a szipolyozó komáromi gabonakereskedôrôl: a Pancsováról megszökött Krisztyán Maxim adósságát ötszörös nyereséggel hajtotta be annak kezesén. Bellováryék mindent elvesztettek, földjüket, házukat, s az apa egy éjszaka szíven lôtte magát. - "Visszajövök még ide!" - mondja Timár Terézának elbúcsúzva tôle.
A haldokló Ali Csorbadzsi tört mondataiban jelentkezik elsô ízben a "vörös hold", "vörös félhold" motívuma, mely ismételten vissza-visszatér Timár életének válságos fordulóin vagy mint bűnre csábító jelenés, vagy mint a lelkiismeret-furdalás szimbóluma.
Végül amint a süllyedô hajóról megmentett Timea belép a Brazovics-házba, csírájában, rejtetten felsejlenek már a késôbb oly végzetessé váló szenvedélyek: a gyűlölködés és a féltékenység. Athalie szemei "egyet villámlottak Timea arcára, másikat a katonatisztre, s ajkait még jobban kipittyeszté. Kacsuka úr egészen el volt veszve Timea bámulatában." Timár is bánatosan figyelte, hogy Timea milyen kedvesen mosolygott Kacsukára.
1828 ôszén (október végén) indul a regénytörténet, s az idôrendben haladó cselekménybonyolításban a fenti motívumok teljesednek ki. Itt nem egymással szembenálló társadalmi erôk, csoportok csapnak össze, mint más regényeiben: a drámai küzdelem színtere Timár Mihály lelke. A hűség és a szerelem, a hatalmas vagyon és az igazi boldogság ellentétei között való hányódás jelenti a nagy konfliktusokat. - A vívódó, a megoldhatatlan döntéskényszer elé kerülô fôhôs életének két fô színtere hol Komárom, hol a Senki szigete, míg a véletlen a kezére játszik abban, hogy az egyiket örökre elhagyhassa, és otthonra leljen a másikon.
A kiábrándulás regénye
A kiegyezés táján Jókai a korszak legidôszerűbb témái felé fordul: tôkés vállalkozókról kezd írni, lelkesedik a polgári átalakulásért, a tudományos és technikai haladásért, de nem hallgatja el a rohamos fejlôdés árnyoldalait, a munkások sivár helyzetét sem. Fekete gyémántok (1870) című regényében még kételyek nélkül, bizakodással tekint a jövôbe. Berend Iván a nemzeti tôkés vállalkozó megálmodott, ideális mintaképe. Nemes, bányatulajdonos, tudós, munkásai sorsát szívén hordó, számukra szövetkezeti részvénytársaságot alapító értékes ember. Saját maga teremti meg vagyonát - becsületes munkával, tehetségével, széles körű tudásával; vállalkozásához nem tapad bűn, korrupció, a pénzhez nem öröklés útján jutott. Sikeres ember lett: le tudja gyôzni az akadályokat, meg tudja buktatni a spekulációs tôkén alapuló nemzetközi részvénytársaságot, boldog életet teremt mindenki számára a Bonda-völgyben. Vállalkozói sikereivel összhangban magánélete is szerencsésen célhoz ér az Evilával kötött idilli házasságban.
A Fekete gyémántok naiv, illuzórikus hite, ábrándos optimizmusa hullik darabokra Az arany emberben. Jókai illúzióvesztését, kiábrándultságát részben politikai csalódásai okozták. 1871-ben már észre kellett vennie, hogy a kormánypárttal szemben a balközép ellenzéki politikája nem érvényesülhet. Egymás után buktak meg azok a javaslatai, amelyeket a honvédség kibôvítésérôl, a magyar jegybank felállításáról és a nemzetiségek támogatásáról beterjesztett a parlamentben. A reformkor eszméit megvalósíthatatlannak kezdi érezni a maga korában. De kiábrándult már a magyar kapitalizmusból is: az író nem hisz többé a "tiszta" nemzeti polgárosodásban. A sikeres hazai tôkés alakja foglalkoztatja most is, de már csüggedten szemléli hôsét, nem tud azonosulni vele, s pályáját meghasonlásba vivônek látja. Timár egész sorsa azt példázza, hogy vagyonnak, tôkének nem lehet becsületes úton birtokába jutni.
Jókai végletes, de általános érvényű megállapításokat von le Timár vagyonszerzésének, meggazdagodásának különös történetébôl. Művészi eszközei közé tartozik - többek között -, hogy nemcsak az események rajzával vagy a fôhôs lelki életének jellemzésével beszél, közvetíti saját világképét, hanem a kisebb szereplôk félreérthetetlen nyilatkozataiba is saját elkeseredett véleményét rejti el. Feleleveníti Rousseau elméletét, mely szerint a magántulajdon lopás. Ezt a sajátos nézetet egy gályarab, Krisztyán Tódor apja fejti ki kellô határozottsággal: "Akinek pénze van, az azt mind lopta. Akinek sok van, sokat lopott, akinek kevés van, keveset lopott; aki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott." (Ugyanezeket a gondolatokat mondja el Balzac Goriot apó [balzak; gorió] című regényében szintén egy szökött gályarab, Vautrin [votren) a fiatal Rastignacnak [rasztinyak].)
De nem csupán a "becsületes" kapitalizmus ábrándja szenvedett vereséget, az egész fennálló világrend helyességébe vetett hit is megrendült ekkortájt Jókaiban. Eddigi, naivnak tetszô optimizmusa semmivé foszlott: tragikusan ellentmondásosnak látja mind a földi intézményrendszert, mind a túlvilági berendezkedést, s meghasonlottan kétségbevonja a létezés értelmét is. Családjának tragédiáját felelevenítve Teréza mama így elmélkedik: "De hát mire való akkor a vallás, a hit, a keresztények és zsidók minden hitágazata, ha ilyen követelést tenni szabad? - De hát mire való akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkôztessenek olyan tartozásért, mellyel ô maga soha adós nem volt? - De hát mire valók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni? - De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni? - Mire való az egész világ?"
Timár Mihály alakja
A közvetlen megnyilatkozásoknál sokkal művészibb módszer, mikor az író saját világképét fôhôse sorsában mutatja meg; Timár útkeresése mögött ugyanis nemcsak a hazai kapitalizmus kérdései lappanganak, hanem Jókai lelki válságának nagy problémái is.
Timár Mihály, az "arany ember" szokatlan, rendhagyó hôs Jókai életművében: rendkívül bonyolult jellem. A regény elején alakját még a szokványos, romantikus túlzások fonják körül: akadályokat nem ismerô, rendkívüli teljesítményekre képes mesehôs, valóságos akrobata, aki lélegzetelállító bátorsággal és ügyességgel menti ki hajóját és utasait a természeti erôk és az emberi hatalmak csapdái közül. Erkölcsi igényesség és feddhetetlenség jellemzi kezdetben: a megvesztegetéseknek (az egészségi ellenôrzéskor, a vámvizsgálatnál) nem kezdeményezôje, csak puszta eszköze, végrehajtója. Az egyszerű hajóbiztosból, Brazovics alkalmazottjából válik a regénytörténet folyamán vállalkozóvá, sikeres üzletemberré, dúsgazdag földbirtokossá, külkereskedôvé - Berend Ivánhoz hasonló figurává.
A világ szemében "arany ember": amihez ér, arannyá válik. "De akihez hozzáér, az mind szerencsétlenné lesz, átok és szenvedés terem az öt ujjának helyén." A legszerencsétlenebb azonban ô maga, aki végül tragikus helyzetbe sodródik.
Ez a sikeres üzletember mégsem Berend Iván, mesés vagyonának alapja nem a becsületes munka, hanem a korrupció, a lopás, a spekuláció. Legelsô erkölcsi megingása akkor következik be, amikor az elázott búzából kenyeret süttet a hadseregnek; s az üzlet megszerzéséért - Kacsuka tanácsára - 30 ezer forintot szán megvesztegetésre. - Majd megtalálja Ali Csorbadzsi legendás kincseit, s ellopja azokat. Ettôl kezdve és e kincsek birtokában ragyogó karriert fut be, de ahogy nô tekintélye az emberek szemében, úgy hatalmasodik el lelkében a lelkiismeret-furdalás, a gyötrô önvád. Mert erkölcsi igényességét, alapvetô tisztességét nem veszíti el, sôt épp ezért kerül konfliktusba önmagával. Becstelenné ugyan nem lesz, de nyugalma, boldogsága oda lett.
Örökös lelki vívódását, kezdetben önmentegetô, majd önmagát egyre kegyetlenebbül vádoló tépelôdéseit az író egy nála szokatlan eszközzel, a vissza-visszatérô belsô monológgal jeleníti meg (ezeket a szövegrészleteket idézôjelbe teszi). A legelsô lopásba finoman beleszövôdik a Timea iránt ébredezô szerelem. Azzal nyugtatgatja magát - nem is alaptalanul -, ha a kincseket Timeával együtt átadja Brazovicsnak, az biztosan megfosztja ettôl a vagyontól a leányt. Ha pedig megtartja, megháromszorozhatja a vagyont, s így adhatja át Timeának önmagával együtt. Szándékai "tisztességesek": csak azért akar gazdaggá lenni, hogy boldoggá tehesse az árvát, de egy hang onnan belülrôl mégis azt súgta a fülébe: "Tolvaj vagy!" "Mert attól a naptól kezdve, amidôn Timár az elsüllyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, oda volt lelkének nyugalma; minden fényes siker után, mely vállalatait kísérte, felemelte szavát a belsô vádló: ez mind nem a tied! Ez egy árva leánynak a vagyona volt, amit te bitorolsz. Szerencsés ember vagy? Nem igaz! Szegények jótevôje vagy? Nem igaz! Arany ember vagy? Nem igaz! - Tolvaj vagy!"
Ettôl a hangtól sohasem tud menekülni, lelkiismeretének ostorozása egyre fájóbb, elviselhetetlenebb. Különösen akkor kerül tragikus helyzetbe, mikor tönkretéve Brazovicsot, dúsgazdaggá teszi Timeát és feleségül veszi. Házassága ugyanis boldogtalan. Timea hálát érez iránta, de szerelmet nem, mert rejtve, visszafojtva Kacsukát szereti. Ez a helyzet annál is elviselhetetlenebb, mivel felesége tiszteli férjét, felnéz rá, s végtelenül hűséges hozzá, valóságos szent, de "neje nem nô, hanem mártír". Timár szerencsétlen, de szerencsétlenné, boldogtalanná tette Timeát is.
Timár Mihály meghasonlottsága, lelki tépettsége még inkább elmélyül, mikor három és fél év után újra megjelenik a Senki szigetén, s ezzel megkezdôdik két helyszínen kettôs élete. Fél évig milliomos és kétségbeesetten boldogtalan; fél évig vagyontalan, két keze munkájából élô egyszerű ember, de kiegyensúlyozott, és boldog Noémi odaadó szerelme által.
De ettôl kezdve folytonos hazugságban kellett élnie. "Minél tovább haladt e kettôs életben, annál jobban érezte a kettôs kötelesség ellentmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes, önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelôssé. Szerencsétlenné tette mind a kettôt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettô között. Hová meneküljön?"
Elsô tolvajlásának nyomasztó bűntudata - belsô vergôdései során - rátelepszik emberi kapcsolataira is, s minden lopottnak tűnik már szemében. Ellopta - így ostorozza önmagát - Timeától apja millióját, szíve férfiideálját, hitvesi hűségét; ellopta Noémitôl szíve szerelmét, nôi gyöngédségét; ellopta Teréza bizalmát, Krisztyán Tódortól az egész óvilágot; ellopta Athalie-tól apját, anyját, házát, vôlegényét; ellopta Kacsukától a boldogság reményét; lopta a tiszteletet, mellyel az egész ismerôs világ körülvette.
Feloldhatatlanul szembekerül tönkretett életében a gazdagság és a humánum. Feleségétôl nem tud elválni. Nincs is ürügye a válásra, s Timea még akkor sem szakítana vele, ha az ô hűtlensége kiderülne. A kettôs élet sok-sok kínja, megoldhatatlan problémája az öngyilkosság szélére sodorja. A lelkében dúló örökös perben nem talál már önmaga számára semmiféle mentô körülményt, sôt Krisztyán Tódor valamennyi vádját a maga összességében igaznak tartja, mikor a kalandor a balatonfüredi éjszakai beszélgetés során el akarja tôle orozni az ellopottakat: magának követelve a Senki szigetét, Noémit, Dódit.
A regény eseményszövete végül mégsem tragikusan végzôdik. Timárt az öngyilkosságtól egy véletlen és váratlan esemény menti meg: nem ôt, hanem Krisztyánt nyeli el a rianás Timár ruhájában és tárcájával a zsebében. A holttestben majd mindenki a komáromi kereskedôt véli felismerni - tavasszal, a jég elolvadása után.
Timár "kilép az életbôl", a világból, otthagyja feleségét, házát, vagyonát. žszintén meggyónja egész szerencsétlen kettôs életét Noéminak, s "feloldoztatott". Elmenekült abba a történelem elôtti paradicsomi idillbe, abba a rousseau-i ôsközösségbe, mely kiáltó kontrasztként áll szemben azzal a modern világgal, amely tele van kiábrándító zűrzavarral, becstelenséggel, embertelenséggel. A Senki szigete nem tartozik egyetlen államhoz sem, nincsenek itt hivatalok; csak a természet által diktált törvények léteznek, s itt a pénz is ismeretlen fogalom, csupán a cserekereskedelmet ismerik. Vallásuk sincs, de istenhitük rendíthetetlen. Teréza csak "arról a jóságos, minden teremtését szeretô, véghetetlen irgalmú, bűnbocsátó" Jézusról beszél Noéminak, s így ô "arról a kegyetlen, bosszúálló Istenrôl, arról a személyválogató Istenrôl, arról az áldozatot követelô, cifra templomokban lakó Istenrôl" nem tud semmit.
A regény megoldása romantikus ábránd: az ember nem léphet ki a világból, nem vonulhat ki a társadalomból. A Senki szigetének rajzában a menekülés költôi nosztalgiája jelenik meg, az elvágyódás lírája uralkodik. "A Senki szigete azonban nemcsak menekülés - hanem a jóság, a szeretet, a nagy emberi erények melegágya is." (Sôtér István: Félkör. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1979. 461. 1.)
Az arany ember vonzó hatását növeli az a pátoszteljes romantika is, mely az al-dunai képekben vagy a téli Balaton látványaiban, a jég alatti halászat leírásában érvényesül. A sziget növényvilágának részletes bemutatásában a kertészkedô-füvészkedô Jókai jeleskedik.
Mellékalakok
A fôhôs bonyolult jellemének sokoldalú, a lélektani elemzés eszközeit is felhasználó ábrázolása mellett valamivel elnagyoltabbaknak tűnnek a kisebb szereplôk. Végletesen eszményített Noémi, akiben a nôiességbôl minden megtalálható, ami kedves, és hiányzik minden, ami bántó. "Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nô." - Timea valamivel összetettebb jellem. Férjéhez a hála köti, hűséges hozzá, bár éveken át tisztán és épségben ôrzi Kacsuka iránti nagy szerelmét. Timár "halála után sem lehet boldog Athalie utolsó tôrdöfése miatt (Timár nem halhatott meg, hanem él, s egyszer még visszatérhet). Tragikusan szép alakja kiváltja az olvasó ôszinte rokonszenvét és szánalmát. - Krisztyán Tódor nem szokványos intrikus: züllött kalandor, kém és zsaroló, bár nem ilyennek született; szerencsétlen körülmények formálták romlottá. - Athalie-ban sem csupán a démoni gonoszság uralkodik: megcsalt és visszautasított szerelme indította el élete tragédiáját, s ettôl kezdve már csak a bosszúnak élt. - Brazovics, a komáromi rác kalmár tulajdonképpen nem is jó üzletember: soha sincs tisztában vállalkozásainak helyzetével; kíméletlen uzsorával gyűjtötte vagyonát; halálát a veszteség miatti hirtelen felindulás okozza. - Kacsuka Imre a korrupt államgépezet egyik figurája. Apró kis korrupciós ügyletekkel gyűjtögeti pénzét, de nem lett vagyonos ember. Timea iránt érzett kitartó és néma szerelme emeli meg alakját szemünkben.
A legnagyobb, a legtermékenyebb romantikus magyar regényiró
életének és munkásságának részletes ismertetése, valamint számos
müvének ellemzése után olvassunk el számitógépes feldolgozásban
részleteket a bemutatott regényekbôl, majd ezt kövesse több
regény effajta felolvasása is. Akik beszédszintetizátorral ellátott
számitógéppel dolgoznak, , azok nem csak a monitoron követhetik a
regények sorait, hanem hallhatják is. A magyar Rádió
hangarchivumában számtalan Jokai regénynek rádióra alkalmazott
változataival is találkozhatunk.Érdemes a nagyon sok remekmünek
az effajta meghallgatása is.
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)
